Orbán Viktor másképp látja, ő az európai baloldali pártok hanyatlását, és egy új jobboldali korszak beköszöntését vizionálja (Magyar, Nemzet, július 25). Bár sok megfontolásával egyet lehet érteni, következtetéseivel számos "magas labdát" kínált a baloldalnak, amelyeket gyorsan le is ütöttek.

1. A baloldal és a világválság. Nyilvánvaló, hogy a hazánkba is "begyűrűzött" pénzügyi, gazdasági világválságot a gátlástalan, bármiféle komolyabb ellenőrzés nélkül tevékenykedő bankárok, pénzügyi hatalmasságok manipulációinak köszönhetjük. Ennek eredményeképpen nemzetközi vállalatok omlottak és omlanak össze, amit a tulajdonosok - ha nehezen is -, de átvészelnek, viszont annál súlyosabb lesz a helyzetük azoknak, akik elveszítik munkahelyüket, kereseti forrásaikat. Ám az aligha állítható, hogy ezért a (nyugat-)európai baloldal lenne a felelős, pontosabban nagyobb lenne a felelősségük a jobboldali pártokénál. A vétkeseket, a bankárokat, a spekuláns tőkéseket mégse lehet besorolni a baloldaliak táborába. Arról nem is beszélve, hogy a krízis előidézésében ludas amerikai pénzügyi hatalmasságok a neokonzervatív Bush-kormányzat idején fokozták áldásos tevékenységüket, és ez az állapot szakadt rá a nálánál sokkal kevésbé jobboldali új elnökre és kormányára. Egyébként néhány bank ártalmas, felelőtlen pénzügyi gazdálkodására mi is tudunk egy-két példát felmutatni, csak arra nem kapunk választ az ország vezető politikusaitól, miként úszhatták meg a százmilliárdos veszteséget okozó pénzügyi hatalmasságok érdemleges felelősségre vonás nélkül. Talán emiatt is a nemzetközi neoliberális pénzügyi köröket kell elmarasztalnunk? Vagy törvényeinkben, jogszabályainkban lenne a hiba? Vagy talán bennünk, egyszerű állampolgárokban, akik nem tudják túltenni magunkat a politika, az igazságszolgáltatás túlságosan elnéző magatartásán?

Nem egészen értem, mit ért Orbán Viktor azon, hogy az "európai baloldal rövidlátó, sőt ostoba választ adott a kétségkívül válságos, súlyos és veszélyes helyzetre". Kikre gondol? Az angol Munkáspártra, a német nagykoalícióra, a spanyol baloldali kormányra, hogy csak a legnagyobbakat említsem? És kiket kellene példaképünknek tekinteni? Berlusconi kormányát vagy Sarkozy Franciaországát? Mennyiben különbözik az utóbbi kettő válasza az előzőekétől? Lehetséges, hogy a legközelebbi parlamenti választásokon a most kormányon lévő baloldali pártok vereséget szenvednek, megszűnik Németországban a nagykoalíció, és több ciklus után Angliában ismét a konzervatívok kerülnek kormányra. Hasonló változás Spanyolországban is megtörténhet. Mindez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy ezekben az országokban alapvetően új korszak következne be, és azt sem, hogy a választók a jelenlegi baloldali szellemiségű kormányokat marasztalnák el a világválság okozta gondokért. Sokkal inkább arról van szó, hogy a választók helyzetük rosszabbodásáért mindig az uralmon lévő pártokat büntetik. Jobboldali szempontból indokolatlan optimizmust takar az az állítás, hogy az európai baloldal küldetése véget ért volna. A privatizáció, az állam szerepének csökkentése sokkal inkább a jobboldali pártok programjában szerepelt, míg a baloldaliak legalább a kulcsfontosságú vállalatokat, iparágakat szerették volna az állam kezében hagyni, és a "kisembereknek" ezáltal is nagyobb biztonságot nyújtani. Gondoljunk csak a privatizációs-államosítási ciklusokra Angliában és a meglehetősen sikeresnek tekintett thatcheri politikára.

Mi az, ami vereséget szenvedett? Először is megbukott a szovjet típusú szocializmus. Nem azért, mert a tőkés társadalom ellentmondásait rosszul ítélte volna meg, hanem azért, mert diktatórikus, emberellenes volt, csupán egy szűk réteg hatalmát biztosította, és képtelen volt az állam kezében lévő vállalatokat hatékonyan irányítani. Az bizony most sincs másképp, gondoljunk csak a MÁV-ra és a BKV-ra. Hol van az a (magyar) tőkés, aki a rosszul dolgozó munkatársainak olyan magas prémiumot, végkielégítést fizetne, mint az állam által kinevezett igazgató? Ez a bukás azonban nem most, hanem már 20 évvel ezelőtt ezelőtt megtörtént. Jobban állna az MSZP szénája, ha a rendszerváltozás után szakított volna a régi pártelittel, és megkísérelt volna egy új alapokon nyugvó szociáldemokrata pártot létrehozni. Ám a régi elit ellenállt mindenféle nyomásnak. Ennek fogják a levét inni jó néhány cikluson keresztül: és 1990 helyett 2010-ben lesznek kénytelenek mozgalmukat teljesen új alapokra helyezni.

Sajnos erről, az MSZP-SZDSZ-koalíció csaknem nyolcéves kormányzásáról Lendvai Ildikó nem tesz említést az Orbán Viktor tanulmányára írt reflexiójában (Főutca, mellékutca vagy zsákutca, augusztus 3.). Orbán Viktor ugyanis nyilvánvalóan a magyar szocialisták politizálásából levont következtetéseit igyekezett egész Európára kiterjeszteni. Szépen hangzanak a Lendvai Ildikó írásának utolsó részében sorakozó pontok, melyek a magyar baloldal karakterét kívánják bemutatni, de azt aligha állíthatjuk, hogy az elmúlt két ciklusban ezeket a szép elveket, célkitűzéseket sikerült volna megvalósítani, sőt még azt sem, hogy ezek szellemében politizáltak volna. Ha ezt tették volna, nem állnának ott, ahol, és a koalíciós partnerük sem tántorogna a szakadék szélén.

2. A jobboldal hatalomátvétele. Nézetem szerint a választások előtt néhány hónappal politikai hiba a hatalom közelgő központosításáról értekezni. A kétpólusú rendszer megszűnésének, a "centralizációnak" a vizionálása, amit az emberek könnyen az "egypártisággal" azonosíthatnak, sokakat elriaszthat a Fidesz támogatásától. Sokakban felmerülhet az aggály: nem sérül-e meg ezzel a többpártiság? És milyen demokrácia az, ahol a vezető kormánypártot lényegében nem kontrollálja senki? Az ellenzék gyengesége esetén megnőhet a civil szervezetek jelentősége és a jobb- és baloldali pártonkívüli értelmiség szerepe. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján azonban kérdéses, hogy a Fidesz által centralizált politikai berendezkedésben lesznek-e olyanok, akik egyáltalán meg mernek szólalni, ellenvéleményt, kritikát megfogalmazni. Az igaz, hogy gátlás nélkül a legvadabb jelzőkkel szidhattuk a kormánypártokat és az önállóságáért küzdő MDF-et, de bizony aligha ejthettünk egyetlen kritikai szót a Fidesz politizálásáról: a két parlamenti választás elvesztését csak nem magyarázhatjuk kizárólag a baloldal sikerpropagandájával. Az elvárásokhoz alkalmazkodó politikusok és jobboldali barátaim még azt is rossz ötletnek tartották, hogy beszéljük meg a választások elvesztésének okait, és vonjuk le a tanulságokat. Bizony könnyen izolálhatta magát az a konzervatív értelmiségi, aki nem követte a régi időszakból jól ismert követelményt: a hűséget, az engedelmességet, és nem fogadta el a párt vezetőinek tévedhetetlenségét. Lehet meditálni azon, hogy kikre is vonatkozik Kövér László kijelentése, miszerint "...ilyen gazember, senkiházi, prostituált értelmisége egyik országnak sincsen".

Nagy hibát követne el a Fidesz, ha a "politikai rendszer centrálissá alakulása" esetén a vélemények centralizálására is törekedne, ha a "bólogatójánosok" helyeslésére támaszkodna, ha megfeledkezne arról, hogy a jelenlegi nagy népszerűségét és a várt győzelmet elsősorban nem magának, hanem a kormánykoalíció balfogásainak köszönheti. Az új kormánynak óriási kihívásokkal és várakozásokkal kell szembenéznie. Aligha nélkülözheti a különböző területeken alapos ismereteket szerzett értelmiségiek tanácsait és őszinte véleményét.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja