Az E-s adalékanyagokkal felpuffasztott ürességek terjedése sokáig megállíthatatlannak tűnt. Azokban a boltokban is szinte csak ilyet árultak, ahol más árukból tízméteres volt a kínálat. Akik a gyomrukat igazi kenyérrel akarták kényeztetni, kénytelenek voltak elzarándokolni a tuti pékükhöz, hogy örömmel nyúljanak bele a bukszájukba, csak hogy finomat ehessenek végre.

A piac azonban lassan korrigálja ezt a különös hibáját. A nagy láncok is rájöttek, akármit azért nem lehet lenyomni a magyarok torkán, vagy legalábbis nem érdemes: a finom kenyérért, pékáruért hajlandóak vagyunk akár többet is fizetni.

A nagy áruházakban is kezdenek megjelenni azoknak a pékségeknek a termékei, amelyek pizzás csigáját már a bolt előtt megeszi az ember, mert nem bírja ki otthonig. És amelyek sütőjéből olyan kenyeret húznak ki, hogy annak a serclijéért összevész a család.

Egy pillanatra hajlandó vagyok azt hinni, normális világban élünk, amikor azt látom, hogy új üzemet épít az a pékség, amelyik azt hirdeti: a kenyérnek a kérge a legjobb csomagolóanyaga. Én a kevésnek is tudok örülni - ha megeszem egy jó olivás masnit, már nehéz elrontani a napomat.

Nem vagyok telhetetlen, de azért egy pohár iható tejért még tudnék lelkesedni. Addig is eszem még egy solymári gombás kiflit. És hozzáképzelem azt a tejet, amelynek tejszín van e tetején. Nem, nem dobozos - igazi.