A Kossuth-címer a magyar állam hivatalos szimbólumaként élt 1849-ben néhány hónapot, 1918 őszétől megint néhány hónapot és a köztársaság 1946-os kikiáltása és 1949-es fölszámolása között három évet. A forradalomnak '56-ban már ideje sem volt rá, hogy hivatalosan beiktassa. Éppen szellemének legádázabb ellenségei, a forradalom eltiprói tették ezt meg november 12-én, ők álcázták magukat a Kossuth-címerrel néhány hónapig, mígnem aztán saját autentikus, sötét szellemüknek megfelelően '57 májusában betiltották.

Amikor az alkotmánynak nevezett 1949-es XX. törvény megszületett, Magyarországon már semmilyen alkotmányos jog nem érvényesült. Az év elején törvénybe iktatták, hogy a választásokon választék nem lehet, mert a politikai verseny (akárcsak a piaci) a dolgozó nép érdekével ellentétes. Májusban győzött az egyetlen lista, és az első választás nélkül megválasztott parlament fogadta el a diktatúra alaptörvényét, melynek négy bevezető mondatából három a Szovjetuniót dicsőítette. Ez az alaptörvény minden alkotmányos jogot "a dolgozó nép érdekeinek megfelelően" biztosított. Ekkorra már "a dolgozó nép érdekeinek megfelelően" bezárták az országot, börtönbe vetették, külső vagy belső emigrációba szorították a kommunisták valamennyi számottevő politikai ellenfelét. Mi több, már Rajk László és társai is a börtönben várták a dolgozó nép érdekeinek megfelelően lefolytatott büntetőeljárást.

A kommunisták írott "alkotmányából" ugyanaz a tanulság maradt ránk, mint az úri Magyarország íratlanjából: ahol "magasabb" (nemzeti, népi, osztály-) érdek alá rendelik a szabadságjogokat, ott a hatalom, az önkény érdekénél magasabb érdek nem érvényesülhet.

Az utolsó választás nélkül megválasztott parlament módosította a diktatúra alaptörvényét a demokrácia alaptörvényévé. A bevezető szöveg szerint: "A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés - hazánk új Alkotmányának elfogadásáig - Magyarország Alkotmányának a szövegét a következők szerint állapítja meg". Ez az új alkotmány azóta sem született meg. A Kossuth-címer halála is túlélte a diktatúra halálát, az első szabadon választott parlament nem szavazta meg a föltámasztását, mert a republikánus demokraták kisebbségben voltak benne.

Ezek érdekes defektusok, de a jelentőségük másodlagos. Az utolsó illegitim parlament az összes számottevő politikai erő megállapodását követve egy alkotmányos polgári demokráciának megfelelő törvényszöveggel cserélte le a régit, melyből szinte semmi nem maradt. A szabadon megválasztott képviselők pedig (minősített többséggel) húsz éve azt tehetnek az alkotmány szövegével, amit akarnak. A Kossuth-címer elutasítása sokunknak fájhat, s joggal vélhettük baljós jelnek is, de a republikánus demokrácia Kossuth-címer nélkül is él, amíg szabadon választott képviselők választanak koronás címert a Köztársaság számára.

Egy alkotmánynak lehet mindenféle fogyatékossága, de amíg minden állampolgár számára biztosítja az alapvető szabadságjogokat, amíg szabadon választott képviselők hozzák a keretei között a törvényeket, amíg az alapjogokat szigorúan értelmező Alkotmánybíróság dönti el, hogy mi fér bele az alkotmányba s mi nem, addig az a szabad Magyar Köztársaság alkotmánya lesz.

Mindenkinek lehet rá oka, hogy a hatályos alkotmányt bírálja és a módosítását pártolja, de csak az 1949-es tákolmány szellemének örökösei vélhetik úgy, hogy a hatályos alkotmány illegitim, és az ország az alkotmányosságon kívüli állapotban van. Azok, akik számára csak az a választás, csak az a törvény, csak az a joggyakorlás legitim, mely megfelel annak, amit ők a köz érdekének nyilvánítanak. Amilyen erősek (lesznek) ők, olyan gyenge (lesz) a magyar alkotmány. És fordítva.