Sodródó, stagnáló iskolarendszerünk tipikus vesztese az Odüsszeusz-gyerek. S a családja, a leendő családja, társai, a hozzá közelállók.

Az Odüsszeusz-gyerekek azok, akik úton vannak, s nem tudják, mikor és mire érnek haza. Mindennapjaikat nem a családi nevelési stratégiák, értékek irányítják, hanem csak úgy sodródnak, mint Odüszszeusz, aki éveken át istenek és királyok, szelek és a tengerek szeszélyeinek játékszereként kereste a hazafelé vezető utat. Ők azok, akik soha nem lelik örömüket a tanulásban a hosszú iskolaévek alatt, formálisan nem rekesztődnek ki az iskolából, de nem is válnak otthonossá benne.

Sokan küszködnek közülük részképességzavarokkal, hiperaktivitással, tanulási nehézségekkel. Sajátos nevelési igényeik lennének, de fejlesztésük a rideg anyagiakon múlik. Kötődnének, kapaszkodnának apába, anyába, tanárba, bárki felnőttbe, hogy biztonságban érezhessék magukat.

A környezet, amibe beleszülettek, meghatározza kisgyermekkori testsúlyukat, betegségeiket, szókincsüket, sőt már amikor belépnek az iskolába 80 százalékos pontossággal egész iskolai pályafutásukat is.

Az Odüsszeusz-gyerekek sérüléseik, hátrányaik, fogyatékosságuk ellenére is tehetségesek valamiben, de erre az iskolában senki nem kíváncsi.

Vannak céljaik, leginkább az azonnali jutalom elve szerint: itt és most legyen jó, de biztatás és bizalom nélkül hamar feladják az erőfeszítést igénylő munkát.

Hogy kik ők? Kiket látunk, ha kiemeljük őket a statisztikák darálékából?

Láthatjuk például R.-t, akinek szülei borzalmasra sikeredett, erőszakkal átitatott házasságban éltek, s mikor végül elváltak, ő egy számára át nem látható alku miatt maradt az apjánál. Örült, hogy apa ennyire szereti, és teljes lett számára a veszteség, amikor a nagy és erős apa egy napon hirtelen összeesett és meghalt. Messzire költözött és új családot alapított anyja nem kért belőle.

Őt hallhatjuk most 13 évesen durván káromkodni, időnként kétszázas vérnyomással, vöröslő fejjel üvöltözni bárkivel, amikor a gyógyszerrel úgy-ahogy megritkított irgalmatlan dührohamai egyike kitör. Persze semmi mást nem szeretne, csak visszakapni apját, anyját, testi-lelki biztonságát, mindazt, amit nem kaphat vissza soha többé.

R. nem fogyatékos, nem sérült. Keze, lába ép, lát, hall, az IQ-ja 125-ös, a normál övezet felső határa körül van. Pontos és nem is irreális elképzelése van arról, mit szeretne kezdeni az életével, és saját korlátai között tesz is érte.

Csak hát addig még meg kell tanulnia néhány dolgot, például úrrá lenni indulatain, elviselni a körülötte lévő embereket, megbízni újra néhányukban legalább. Kérdés, kitől fogja ezeket megtanulni...

Láthatjuk aztán B.-t, aki kilencévesen egy hideg hajnalon felkerekedett, otthagyta akkor is részeg anyját, annak részeg élettársát, és - persze egy fillér nélkül - kalandos útra indult, melynek végén becsöngetett az addig csak felületesen ismert, és titokban szeretett rokonhoz ezzel a kérdéssel: "Ugye, Nálad maradhatok?" A kérdésre végül az élet, a sors igennel válaszolt, de B. azóta is az akkori döntés súlyát cipeli, mert kilencévesen olyan lépést tett, ami egy meglett ember számára is nehezen feldolgozható terhet jelent: elhagyta anyját, elszakította az elszakíthatatlan kapcsolatot. Most, tizenöt évesen látszik csak ocsúdni ebből a sokkból, a hirtelen megtalált sportsiker bázisán kezdi magát teljes értékűnek érezni megint, kezdi hinni, hogy létezése számít a világnak. Még hosszú út vár rá addig, amíg felnőttként, traumáit lassan feldolgozva mer majd boldog lenni. Addig még valakiknek el kell kísérnie...

Itt van T., akit négy gyermeket nevelő, a létfenntartásért küzdő szülei azért kényszerültek újabb és újabb iskolákba íratni, mert négy (!) általános iskolában nem vették észre, hogy tanulási kudarcai enyhe részképesség-problémában gyökereznek. Ha ezt időben felfedezték, kezelték volna, T. már az alsó tagozat végére legyőzhette volna olvasási nehézségeit. Így azonban a sorozatos kudarcok, az iskolák által (amúgy törvényt sértve) kikényszerített iskolaváltások megaláztatásai T.-ből a legtöbb felnőtt számára feltörhetetlenül kemény legényt faragtak, aki edzetten áll ellen bárkinek. Vesszőfutása végén, utolsóelőtti iskolájából távozva kézbe kapta a róla készült "pedagógiai véleményt", melynek gyűlölködő sorai valószínűleg nagyon sokáig megmaradnak az emlékezetében, amíg szerencsésen el nem felejti, azzal együtt, aki leírta őket.

Most, a nyolcadik osztály végén, jókedvűen, határozott öntörvényűséggel lép ki bármikor bármilyen oktatási helyzetből, ha az a kudarc legkisebb veszélyével fenyegeti. T.-nek egyelőre elege van a kudarcokból, és legegyszerűbben úgy tud védekezni, hogy ellenáll mindenkinek és mindennek, aki és ami veszélyeztetni látszik törékeny magabiztosságát. Nem tudja, hogy így nemhogy sikeres, de szinte semmilyen értelmes életet sem lehet élni. Valahogy majd el kell ezt mondani neki, és reménykedni kell abban, hogy nem késő.

És végül P., aki bántalmazott, sűrű sorsú anyja mellett sodródva tanult meg mosolyogva túlélni minden váratlan helyzetet, több új apukát, öt év alatt 11 költözést, egyszerre három helyen lakást, fejcsóváló iskolai szánalmat, és aki mindezek után - talán jogosan - úgy gondolja, hogy nincs semmi biztos az életében, csak saját maga. Tehát kedves bárkihez, de igazán nem kötődik senkihez. Ha nem tudjuk elmondani neki, hogy ez nem jó, akkor beszorul jelenlegi szerepébe, és a mélyebb érzelmeket kirekesztve, súlytalanul fog végiglebegni az életen. A megoldás mi magunk lennénk: anyák, apák, óvó nénik és tanárok, helyi és országos politikusok, bankárok és egyéb társadalmilag megbecsült egyének, akik valamikor voltak gyerekek és most van gyerekük, tehát "érdekeltek".

A mindenkori pénzügyminiszter, a polgármesterek és egyéb döntéshozók mind helyi és országos oktatási ügyekben döntsenek úgy, mintha a saját gyerekükről lenne szó, törekedjenek megadni azt a lehetőséget a rossz sorsba születettek számára is, mint amit a jó helyre érkezők élvezhetnek.

Mert maholnap ezek a gyerekek is felnőnek, és akkor hiányozni fognak a leltárból. Nem lesznek a helyükön. Sodródó, másokat, akár a társadalom egészét terhelő életre kényszerülhetnek, melyből csak szerencsével vagy gerincroppantó alkuk árán tud esetleg kitörni egyikük-másikuk.

Ha akar. Mert lehet, hogy nem akar. Lehet, hogy a kudarcok elviselhetőbbek a társadalom peremén, és esetleg a börtönévekkel tarkított deviáns életpálya vonzóbb annak, akit a társadalom intézményei gyermekkorában megbélyegeztek.

Integráció, kompetenciaalapú oktatás, digitális iskola és egyebek mind az elmúlt évtized reformtermékei. Lassanként érdemes lenne ezeket a - napi pedagógia alulnézetéből néha kissé kuszának tűnő - fogalmakat gyermekközpontú tartalommal megtölteni, és pontosan meghatározott, országosan kötelező programokká emelni azokat, melyek valóban azt a célt szolgálják, amit az oktatásnak szolgálni kellene. Nevezetesen, hogy jól felkészített, képességeikben megerősített, tudásukat magabiztosan használó, boldogságra képes, harmonikus embereket neveljen.

Baj van, és még nagyobb lehet, ha az iskolák anyagilag ellehetetlenülnek, a gyermekek összevont, hatalmas méretű és létszámú iskolamonstrumokba kényszerülnek, melyek mellett egyedül pénzügyi előnyök szólnak, de amelyekben elvész a legfontosabb pedagógiai eszköz, a személyes kapcsolat tanár és tanítvány között.

Csató Gyula szociális munkás

Kovács Péter, a Tüskevár Iskola igazgatója