Ismerős történet, nemde? A sajtóban hetek óta folyik a számháború, hány család jutott erre a sorsra. Egy is sok, de százezret csak az vizionál, aki a tények helyett a politikai népszerűségi indexeket vizsgálja.

A közhiedelemmel ellentétben többnyire nem a bankok ügyfelei adják le a kulcsot az új tulajdonosnak. Az is megtörténik persze, hogy a banki adósságot sem lehet máshogy rendezni. Ez százas nagyságrend, vagyis nem ez a jellemző. Talán éppen azért, amiért mostanában a bankárokat kárhoztatni szokás: megnézik, kinek adnak pénzt. Nekik sem érdekük, hogy elveszítsék az ügyfeleket. Akár engedmények árán is, de több haszonnal jár, ha sikerül fenntartani a hitel törlesztését a szerződésben rögzített futamidő végéig, mintsem vesződni a bebukott kölcsön után nyakukba szakadt ingatlanokkal. Kinek kell manapság lakás? Még nyomott áron is nehéz vevőt találni.

A vesztesek máshonnan kerülnek ki. Zömmel azokról van szó, akik korábban már kiestek a bankok rostáján, mert sem a jövedelem, sem a jelzáloggal terhelhető ingatlan nem adott elégséges fedezetet a hitel felvételéhez. Ők jobb híján olyan cégekhez fordultak, amelyek nem szöszölnek sokat az ügyfél hitelképességének vizsgálatával. Gyorsan megkötik a szerződést - de alaposan be is biztosítják magukat a bedőlés esetére. Amilyen gyors és egyszerű volt a nyitány, olyan sebesen és szimplán zajlik a végjáték is. Ha nem fizet a kuncsaft, hamar megjelennek a költöztető emberek. Az ilyen esetek számáról becslések sincsenek.

De hogy történhet ez? A nem banki hátterű pénzügyi vállalkozások részesedése nem jelentős a hitelpiacon. Viszont övék a legnagyobb kockázatot viselő ügyfelek jelentős része. Már a recesszió kivirágzása előtt tudható volt, hogy a magyar hitelpiac érzékeny területe. Mégis csak most, a baj kellős közepén hallani arról, hogy vizsgálat alá vetnék e pénzügyi vállalkozások tevékenységét. Azáltal, ha az erre kijelölt állami hatóságtól időben jön az első figyelmeztetés, talán sok lakás elvesztését előzhették volna meg.

A probléma innentől szociális jellegű. Megoldást kell találni a tető nélkül maradt családok helyzetére. Vajon hányan ragadnak végleg az utcán? Hányan zsúfolódnak be eddig is zsúfolt lakásokba? Százan, ezren, tízezren? A válasz erre is az: már egy ember hajléktalanná válása is több annál, mint amennyi elfogadható. Talán abban lehet bízni, hogy a mégoly elnagyolt hitelképességi vizsgálatokon is csak olyanok tudtak átjutni, akik rendelkeznek valamilyen egzisztenciával. Társadalmi beágyazottságuk lehetővé teszi, hogy számíthatnak másokra. Vannak barátok, rokonok, akik támaszt nyújtanak, legalább átmenetileg otthont adnak a családnak.

Talán. De ez is kevés.