Holott ha valaki, hát éppen Hess nem volt az. A nürnbergi perben elítélt vagy még annak előtte szökevénnyé lett szörnyalakok között messze Hess a legjelentéktelenebb. De hogy fanatikus náci volt, afelől semmi kétség, s ha a dolgokat érdemükön kíséreljük meg szétválasztani, akkor az első körben - Schäuble német belügyminiszter nyomán - azt kell mondanunk, hogy nekünk se neonácikra, se náci szimpátiatüntetésekre nincs szükségünk.

A második körben viszont azt mondjuk, hogy Hesst, az "ártalmatlan" Hesst (ki börtönében 93 éves fejjel, 1987-ben lett öngyilkos) valakinek, valamikor hőssé és vértanúvá kellett stilizálnia ahhoz, hogy a neonácik mégse egy véreskezű gazember arcképével tüntethessenek egy véreskezű rendszer mellett. Ennyit a ravaszságról.

Egyébként ez a valaki az ismert "revizionista" és holokauszttagadó brit történész, David Irving volt, aki a történettudománynak tett tényleges és vitathatatlan szolgálatai mellett ügyesen szembeállította egymással a "háborúmegszállott" Winston Churchillt és a "békeapostolként" Angliába elkalandozott Rudolf Hesst.

Persze, hogy a német szélső jobboldal pártjai, amelyek módszeresen próbálják kicsinyíteni a nemzetiszocialista rendszer történelmi bűneit, "rákaptak" Irving témáira, amit annál veszélytelenebbül is megtehettek, mert a történész például híres londoni rágalmazási perében (melyet egy amerikai történésznővel szemben elveszített), azt bizonygatta például, hogy Hess ellene volt az 1938-as "kristályéjszakának", a német zsidókat ért történelmi atrocitásnak.

Rudolf Hess csak forma szerint volt (Göring után) Hitler második helyettese, valójában 1933 után soha, semmilyen tényleges hatalom nem került a kezébe. A cím, amelyet kapott, elismerése volt annak, hogy a kezdet legkezdetétől - mint apród, adjutáns, titkár, íródeák - a Führer mellett állt, szolgai alázattal követte főnökét mindenhová, bele az 1923-as sörpuccsba, aztán a börtönbe, ahol neki mondta tollba Hitler a Mein Kampfot.

Olyan volt, mint egy kutya, aki a lábtörlőről lihegi szeretetét a gazdi felé. A Führerben félistent látott, semmi más ambíciója nem volt - ellentétben a többi náci vezetővel -, mint hogy Adolf Hitlert szolgálja. Jutalma a ceremóniamester szerepe lett. A legnagyobb náci tömegtüntetéseken mindig ő konferálhatta föl a Vezért. Ott állt száz- és százezer ember fölött az emelvényen, karját széttárta és sugárzó arccal várta, hogy gazdája odaérjen hozzá, üdvözölje, majd a mikrofon elé lépjen. Emellett minden évben ő mondhatta el a karácsonyi beszédet, fogadhatta a határon túli németek küldöttségeit, partikat rendezhetett a legtöbb utódot szülő német anyáknak, másod- és harmadrangú kongresszusokon elnökölt.

A náci hatalmi intrikákból kivonta magát, Himmler, Göring, Heydrich és a többiek ezért nem is vették őt komolyan. Nota bene: Hitler se. Amikor 1941-ben Angliába repült (szökött), okkultizmusa hatalmasodott el rajta. Azt olvasta ugyanis ki a csillagokból, hogy a "két nagy árja fajnak" (a németnek és az angolnak) együtt kell harcolnia a Szovjetunió ellen, s ő ezt keresztülviszi. A német kormány nyomban beszámíthatatlannak nyilvánította őt, ami kissé még komikussá is teszi, hogy ma egy beszámíthatatlan ember hivatott jelképezni némelyeknek a náci múlthoz való kötődését vagy náci nosztalgiáit.