A háborgás oka az akkor még természetesnek számító alapvetés megsértése volt, mely szerint az igazi magyar gazda mindig is a lehető legjobb termésnek örül, ilyet leírni tehát nekik szánt újság címlapján a lelkükbe gázolással egyenértékű.

Azóta sok minden történt. Egyrészt a '95-ös nagy chicagói búzatőzsde-robbanás megmutatta, hogy az aszályban ritkásabbra sikeredett termés is lehet nagyon jó (legalábbis árban, bevételben, jövedelemben), másrészt az ágazati gondolkodásban a hozam puszta nagysága - leszámítva természetesen az extrém eseteket - önmagában már nem kavarja fel túl mélyen a gazdalelket. A lényeg, hogy a termelés üzletileg működjön. Ám az idén ezzel a bizonyos lényeggel nagyon komoly gond van. Az eddig meglehetős biztonsággal működő rendszer hirtelen (igen, hirtelen, ez később fontos lesz) csikorogni kezdett, mert kerekei közül egyik pillanatról a másikra eltűnt az olaj, vagyis a pénz. A máig jórészt tisztességes haszonnal, állami közraktári fedezettel megforgatott banki tőke.

Nem is olyan rég még elvi lehetőségként írtunk róla, ma szorító valóság: a gazdák jó része e pillanatban nem tud mit tenni a learatott gabonával, mert az eddig oly szívélyes bankok a malmoknak nem, vagy csak jóval szigorúbb feltételek mellett adnak hitelt a készletek felvásárlására. Azok hát annyit vesznek, amennyi a napi-heti termeléshez kell, a többi egyelőre ott a gazdák nyakán. Jó üzlet lett a bérraktározás és akad is rá igény - még úgy is, hogy ezzel néhány hónap alatt tizedével veszít értékéből az áru.

Az agrárszakma most a támogatások ellenére átlagosan hektáronként harmincezer forint körüli veszteségről beszél, ami csak a búzaterületre számolva nagyjából harmincötmilliárd forint. Aggasztó számok, az bizonyos. Csakhogy vannak másféle adatok is, például, hogy az idén várható összgabona-mennyiség a jelenlegi - sokmilliárdos támogatással bővített - tárolókapacitások kétharmadában bőven elférne, csak éppen azokhoz éppen az imént emlegetett díjak miatt az úgynevezett kistermelők zöme hozzá nem fér. Így aztán ki-ki csinál, amit tud: a nagygazdaság alkudozni kezd lejáró hitele meghosszabbításáról, a kicsi meg menti valahogy a menthetőt. Nemrég saját szememmel láttam, amint egy üresen álló, fél évre kibérelt faluszéli házba vödörrel mérték az ablakon befelé a szemet, mert eső azt nem verheti. És még így is olcsóbb volt nekik, mint a bérraktár. Aztán télre hátha megdrágul a szem.

Hátha. Közeleg augusztus huszadika, amely az államalapítás mellett az "új kenyér ünnepe" is szokott lenni. Ilyenkor szokták politikusaink ünnepélyesen kinyilatkozni, hogy az idén is "megtermett az ország kenyere", a "jó magyar búzából nem lesz hiány", stb. Nem lesz, persze. De pénz se.

Komoly ágazati szakember (nem politikus) arra utalt a minap, hogy itt azért már nehéz véletlenek egybeeséséről beszélni. Akad ugyanis jó néhány külföldi érdekeltség - netán egy-két hazánkban is működő bank kiemelt ügyfele -, amelynek egyáltalán nem jönne rosszul mostanában, közvetlenül a teljes uniós földvásárlási liberalizmus előtt, egy kis csődhullám a magyar agrárágazatban. A hitelek elzárásával előbb bedöntjük a húsost, aztán a malmost, a végén a gazda meg borul majd magától. Lesz itt olcsó üzem, olcsó gazdaság és bizony kiváló minőségű olcsó föld is. Ne legyen igaza - de ami az idei aratás környékén zajlik, az legalábbis figyelmeztető.