A szerző politológusok, a Generáció 2020 munkatársai

A nyár elején nem először s valószínűleg nem is utoljára nyertek képviseleti jogot egy olyan szervezet politikusai, mely visszamenőlegesen is tagadja a konszenzusos fordulat jogszerűségét és érvényességét, s annak szereplőit nem ismerik el legitim politikai aktorokként.

A rendszerváltással kapcsolatos szkepticizmus, a - mondjuk így - "rendszerváltás-tagadás" nem új keletű jelenség, de új az a helyzet, hogy a tagadás a társadalom széles köreiben politikai cselekvésként, proteszt választói magatartásként nyilvánul meg, erősítve az elitekkel szembeni kérlelhetetlen gyűlöletet és elutasítást. Más szóval egy antipluralista és politikaellenes politikát, mely saját létére úgy tekint, mint kegyelmi állapotra, kormányzására mint az egyetlen természetes állapotra, politikájára pedig mint az emberek nyilvánvaló érdekének egyetlen lehetséges értelmezésére. Ez a fajta populista mentalitás a radikális Jobbikra ("Magyarország a magyaroké"), valamint a jobboldali spektrumot a szélsőségesektől a középig lefedni kívánó Fideszre egyaránt jellemző. A másik oldalon a saját identitását egyértelműen a rendszerváltásból levezető két párt, a megkopott súlyú, a túléléséért küzdő SZDSZ és MDF áll. Az MSZP-t, noha önmagát deklaráltan az is a rendszerváltásból eredezteti és az állampárti múlt elutasításaként értelmezi, politikai versenytársai igyekeznek kizárni ebből a körből.

A rendszerváltás tagadása 2002-ig csak marginálisan, egy alig 5 százalékos, szélsőséges párt retorikájában jelent meg, 2009-re viszont a mainstream politika természetes fordulatává vált, amely mögött szavazatokban is megmutatkozó társadalmi támogatás áll. A MIÉP-et a politika többi szereplőjétől annak idején saját radikalizmusa szigetelte el. Ez a radikalizmus a békés átmenet jelképévé váló társadalmi konszenzus érvényességét kérdőjelezte meg, és ezen az alapon utasította el azokat a politikai intézményeket (köztársasági elnök, többpárti parlament stb.), amelyek nem csupán az új rendszer stabilitását, de szimbolikus és valóságos legitimitását is adták. Amelyek függetlenségének és tekintélyének megteremtése a rendszerváltás vívmánya, vagyis össztársadalmi ügy és az alakuló politikai kultúra természetes alapja volt.

2002-ben a Fidesz választási vereségével és Csurkáéknak a törvényhozásból való kibukásával a legnagyobb ellenzéki pártnak a rendszerváltáshoz való viszonya is radikálisan átalakult. Miközben egy, a társadalmat átszövő, de továbbra is centralizált pártstruktúra kialakítása maradt a cél, a Fidesz ideológiai síkon a nacionalizmustól az elvi populizmus felé lépett. Ezt a váltást jelezte az üzenet átalakítása: polgár és nemzet helyett nép (emberek), és jelezte a szimbolikus és spirituális felhatalmazás alapján történő hatalomgyakorlás elsődlegességének a hangsúlyozása a formális politikai intézményekkel szemben, hovatovább már ezeknek az intézményeknek a tagadásával ("A haza nem lehet ellenzékben").

Ha érdemben szeretnénk a populizmussal foglalkozni, ezt a kifejezést nem szabad bélyegként alkalmaznunk. A populizmus olyan politikát jelent, amely egy ellenségként bemutatott elittel s az általa felépített intézményekkel szemben definiálja a "népet", amelyet mozgatni és vezetni kíván.

A populizmus a XXI. századi európai politika egyik legjelentősebb és legsikeresebb áramlata. A populista pártok az osztrák FPÖ és a BZÖ, a német Linke, az olasz Lega Nord és a Berlusconi-jelenség, a francia Front National, a belga Vlaams Blok, a holland List Pim Fortuijn, a norvég Progresszív Párt, a dán Néppárt vagy éppen a svájci SVP képében számottevő teret foglaltak le maguknak a nyugat-európai politikai rendszerekben. Ennél látványosabbnak csak a lengyel, a szlovák, a horvát, a román és a magyar, vagyis a kelet-közép-európai populizmus sikerét tekinthetjük.

A két régió látszólag hasonló fejleményei között azonban jelentős különbség van. Azáltal ugyanis, hogy például a Fidesz, majd a Jobbik saját populista programjában egyenlőségjelet tett a liberalizmus és a társadalmi rossz, a baloldal-ellenesség és a rendszerváltás, majd a baloldal-nélküliség és a rendszerváltás között, szándéktalanul is éppen az erőteljes visszarendeződés felé nyitott utat, mégpedig nem csak a piac és a Nyugat hol erősebb, hol gyengébb elutasításával. Ennél is jelentősebb, hogy a Fidesz vezetését a rendszerváltás óta fogva tartó vörösfóbia 2000 óta elválaszthatatlanná vált a totális ellenőrzés és hatalommegragadás igényétől. Amíg ez a Fidesz kormányzásának időszakában agresszív és korlátlan intézményi, helyi, parlamenti és tárcaszintű erőpolitikában mutatkozott meg, 2002 után a hálózatépítés motorjává vált. A Fidesz az MSZP ellen felépített "delegitimációs beszédkeret" mindenre kiterjedő használatát tűzte ki célul. Ez a keret befogta a magyar politikai rendszer és egyben a Fidesz létének alapját képező rendszerváltást is. Ahogy a Fidesz felkarolja a rendszerváltást, a kriminalitással összekapcsoló népi szkepticizmust és politikaellenességet, azzal utat nyit a plurális elemektől letisztított, univerzális hatalmi politikának. Emellett legitimálja és a közbeszéd természetes elemévé teszi a "mindent tagadás" rendszerellenes, radikális retorikáját.

A rendszerváltás mint közösségi jelenség természetesen konstrukció. Emberek alkotta világokban nem léteznek lebonthatatlan falak. Az ilyen teremtett világok szerepét és erejét ettől azonban még nem becsülhetjük le, hiszen mindennapjainkat kell élnünk bennük. Egy olyan világ, amit bolsevik hévvel igyekeznek átformálni, korláttalanul büntetve és uralkodva, gyorsan leszűkülhet egészen kicsi, megnyomorított mindennapokra, amelyből nem látni ki sem a múltra, sem a jövőre. A szavak adnak nevet a világunknak, ezek gondos kiválasztása vagy elvetése tehát mindannyiunk közös érdeke és felelőssége.