A beteg java

Ungár László, az Országos Onkológiai Intézet nőgyógyászfőorvosa felmondta állását, miután az intézet vezetése négy műtétben szabta meg a havonta elvégezhető nagy nőgyógyászati operációk számát. Az alábbi magántörténet talán segít értelmezni a főorvos feltűnést keltő elhatározását.

Három hónapig tartó huzavona, egy hibás diagnózis és a hozzá kapcsolódó, utóbb kifejezetten károsnak bizonyult hormonkezelés után, 1994. május elején megállapították, hogy a feleségemnek petefészekrákja van. Az operáló orvos megmondta, a műtét sikere nem jelent gyógyulást, a teljes gyógyulásnak kicsi az esélye. Mégis a műtét és a kemoterápiás kezelés után a tünetek mintha megszűntek volna. Újabb daganatok csak 1995 őszén jelentkeztek. A operáló orvos nem javasolta és nem vállalta a második műtétet. Búcsúzáskor férfiasan megszorította a kezem, és mélyen a szemembe nézett. Mint aki azt mondja: - Fogadja részvétem!

Közös barátaink tanácsára kerestük fel Ungár László doktort, aki akkor a Szent István Kórház nőgyógyászati osztályának főorvosa volt. Gyógyulást ő sem ígért, de azt mondta, egy kiterjedt és kockázatos műtéttel időt lehet nyerni. A műtét és az intenzív kezelés után a feleségem karácsony előtt kijöhetett a kórházból, és kilenc hónapig, majd egy kisebb műtét után újabb öt hónapig normális életet élhetett. Bár leszázalékolták, bejárt a munkahelyére, külföldre utaztunk, nyomon követhette legkisebb lányunk felkészülését az érettségire, az egyetemi felvételire. Hadd tegyem hozzá, Ungár doktor egy fillért sem fogadott el a műtétért. Nemcsak tőlünk nem, akiket tágabb baráti köre tagjának tekintett, senkitől sem. Később elmondta, azért operál egy különleges ellátási körülményeket biztosító magánklinikán, hogy kórházi betegeitől ne kelljen hálapénzt elfogadnia. A feleségem 1997 júliusában halt meg.

Persze fel lehet tenni a kérdést, megérte-e az a másfél év a műtét és az ápolás milliós nagyságrendű költségét. Nekem meg a gyerekeknek nagyon sokat jelentett ez az idő, és sokat jelentett Évának is, bár mindannyian tisztában voltunk vele, hogy csak haladék. Úgy hiszem, ezt gondoltam volna akkor is, ha nekem kellett volna kifizetnem - ki tudja, miből? - a műtétet. De persze megértem az onkológiai intézet főigazgatóját, akinek kötött összegből kell működtetnie a kórházat, megértem az egészségügyi kormányzatot, amelynek kevés pénzből kell fenntartania a rossz hatásfokkal működő ellátási rendszert, sőt még azokat is igyekszem megérteni, akik a napi háromszáz forintos ápolási díjat a nemzet elleni merényletnek állították be, most azonban semmiféle felelősséget nem éreznek az egészségügy katasztrofális helyzetéért. De igazat azért Ungár Lászlónak adok, aki késlekedés nélkül lemondott az állásáról. "A beteg java legyen a legfőbb törvény." (Salus aegroti suprema lex esto.) Ungár doktor ezt a hippokratészi esküt tette le - akár az intézet főigazgatója, akár az egészségügyi miniszter, akár valamennyi orvosi diplomával rendelkező egészségpolitikus mind a kormányoldalon, mind pedig az ellenzékben.

Kőszeg Ferenc

Budapest

Százmillió egy miatt

A BKV humánvezetője, mint tudjuk, közel százmilliós végkielégítéssel távozott - úgy, hogy a cégnél maradt. A hír apropóján sorra értesültünk a társadalmat joggal ingerlő juttatásokról.

Jogászként a zavar egyik tényezőjét, a szabályozást boncolgatnám. Az 1992-es munkajogi rendszerváltozáskor a közfeladatot ellátó gazdasági társaságok a munka törvénykönyve (Mt.) hatálya alá kerültek, ami - szemben a közszolgálati szabályozással - korlátozottan avatkozik a felek viszonyaiba. A magánautonómiára és a minimálstandardokra építő Mt. szerint a munkáltató és a munkavállaló megállapodása az utóbbi javára a törvénytől eltérhet. Így kereshetett a közelmúltban rendkívüli felmondással menesztett állami vagyonkezelő vezére jogszerűen többet a miniszterelnöknél. Így járhat "törvényszerűen" a százmilliós végkielégítés, amely kb. 500 havi nemzetgazdasági átlagkereset összegének felel meg.

Hallgatom a nyilatkozó szakértőket: a végkielégítés a jóhiszemű és tisztességes joggyakorlás követelményébe ütközik. Mindez aggályos kifogás az örömteli bánatpénzre, a jog morális töltetű elvárásai ugyanis általában az egyik fél eljárására vonatkoznak. Ha a főnök ajánlatot tesz az Mt. alapján a törvényben kötelezően előírtnál jelentősen magasabb végkielégítésre, láttak-e már olyan beosztottat, aki ezt elutasította voln? Sem tételes, sem elvi szabály nem kötelezi őt erre, a mértéktartás csupán emberi kategória. A probléma: a felelős tulajdonosi joggyakorlás hiánya, amelyhez a közvállalatokra is irányadó , túlságosan is megengedő munkajog asszisztál. A magánszektor felelősségére szabott szabályozást kihasználva a költségvetési támogatás nélkül összeomló, részben a hasznot kizáró közszolgáltatást nyújtó állami vagy önkormányzati tulajdonú vállalatok "menedzsereivel" kötnek jogszerű, de a közvéleményt joggal - hergelő munkaszerződést.

A más tekintetben is indokolt új Mt. előkészítésekor nem lehet megszorítás nélkül a magángazdaság viszonyaira szabott szabályokat a közvállalatokra alkalmazni. Azon túl, hogy erre múltunk is szolgáltat példát (1945-ig a közszolgálatba tartozott pl. a MÁV és a posta), árulkodó a tavaly elfogadott, a költségvetési szervek státusát rendező törvény definíciója: a jogszabályban rögzített állami és önkormányzati feladat haszonszerzés nélküli ellátása. Számos közvállalat is ebbe a körbe tartozna, mert pszeudógazdasági társaságként költségvetési támogatás hiányában - a bevételeik mellett - a felszámolás sorsára jutnának. Az időnként kámforrá vált felelősségre és a - finanszírozáson és a szolgáltatás jellegén alapuló - rendszertani elvárásra is reagálva, a közvállalatok munkajogi státusán változtatni szükséges a köztulajdonosi szemléletű szabályozás felerősítésével. Ennek egyik elemeként - a kollektív szerződés közpénzekre is irányadó szabályozási mandátumának szűkítése mellett - megfontolásra ajánlom a közszolgálati (munka)szerződés bevezetését, amely a felelős gazdálkodást elősegítendő, korlátozná az Mt.-től történő eltérés lehetőségét. Hogy az illetékes úgy fizessen végkielégítést közpénzből, mintha a sajátjából adná.

Dr. Horváth István

jogász

Megrendült bizalom

Könnyű megszabadulni a csekktengertől - írták a július 20-i Népszabadságban. Valóban könnyű, de a szolgáltatók sokszor igencsak rászolgálnak a velük szembeni bizalmatlanságra. Esetemben ez a Magyar Telekom, amely a felhatalmazásom nélkül kötött biztosítást a nevemben az Union Biztosítóval, s az összeget azonmód leemelte az aktuális havi telefonszámlámról. Azóta ismét sárga csekkel járok a postára. 2008. december 9-i keltezéssel egy aláírás nélküli levelet kaptam a cégtől, amelyben arról tájékoztattak, hogy csatlakoztattak az ún. Biztonság Program - Családi Egészség csomaghoz. Én azonban ilyen megbízást nem adtam a Magyar Telekomnak, ezért rögtön tiltakoztam az efféle - kész helyzet elé állító - ügyfélszerzési gyakorlat ellen.

Megírtam, hogy írásbeli hozzájárulásom hiányában a Telekom nem jogosult a nevemben és helyettem pénzügyi kötelezettségekkel járó biztosítási szerződés megkötésére, ahogy arra sem, hogy a telekomos előfizetésem ellenőrzése (!) céljából személyes adataimat az Union Biztosító, az Egészségügyi Információs Szolgáltatás vagy az Advance Medical Hungary Kft. részére átadja. Követeltem, hogy az Union Biztosítónak idáig megadott adataim jogtalan nyilvántartására, felhasználására és esetleges továbbadására írásban hívják föl a biztosító figyelmét, és azokat töröltessék. Kifejeztem abbéli megdöbbenésemet is, hogy ilyen ügyfélszerzéshez a nevüket adták, mi több, tevékenyen részt vettek benne.

Bizalmam megrendült - maradt a sárga csekk és a postai sorban állás.

Cziczovszki Antal

Baja