Ez volt az utolsó "baloldali" hitvallás, amelyik vezető európai politikustól a fülembe jutott. Brown balfelé menekült. Aztán elköltötte az emberbarátságra szánt kölcsönpénzt a félig összerogyott bankrendszer szanálására. Nyugat-Európában szinte egyetlen ember van, aki a végsőkig kitart: Zapatero, az ugyancsak szocialista spanyol miniszterelnök. Neki van működő "jóléti programja", a költségvetés 12-13 százalékos - példátlan - eladósítása árán. De se ő, se Brown nem csinál titkot abból, hogy ha elvonul a válság, kemény, sőt durva adóemelések lesznek. S minthogy minden válság költségeit csak a bérből és fizetésből élőkkel lehet megfizettetni, könnyen kalibrálható, hogy kiket fognak a pénztárhoz kérni. Akár szocialisták vannak hatalmon, akár nem.

Magyarországnak nincs olyan szerencséje, hogy szocialista-szabad demokrata kormánya - "kerül, amibe kerül" alapon - "baloldali" kurzussal tüntessen. Ellentétben az imént említett nagy ipari demokráciákkal, nekünk minden hitelfillér még mindig sokkal többe kerül, mint emezeknek. A spanyol szuverén államadósság-kockázat minősítése változatlanul kitűnő.

Azok, akik ma Magyarországon "baloldali irányváltást" sürgetnek, s közben bibliai átkokat szórnak a globalizmusra meg a korábbi és mai kormányok "neoliberális" politikájára, az esetek nagyobbik részében zöldségeket hordanak össze. (És nemcsak azért, mert a Bajnai-kormány a maga igen szerény eszközeiből képes egy browni értelemben is elfogadható szociális védőhálót kifeszíteni.)

Első megjegyzésem: Magyarország gazdasági aranykorában, a dualizmus éveiben (1867-1918) a világ globalizáltabb volt, mint ma. A szabadtőke-, a tudás- és a technológiatranszferek már csak a kiterjedt gyarmatbirodalmak miatt sem ütköztek semmilyen protekcionista akadályba. Mai bajainkat csak azok képesek a globalizáció nyakába varrni, akiknek sejtelmük sincs róla, hogy ez a fogalom mit takar, vagy akiknek a beteges képzelete mindenütt "világ-összeesküvést" gyanít. A második: a szó reagani és thatcheri értelmében (kínálatoldali gazdaságpolitika, monetarizmus) soha, egyetlen magyar kormány sem nyúlt az általuk alkalmazott "neoliberális" eszközökhöz.

Épp ellenkezőleg: ha valaki csak egyetlen számra veti a pillantását - hogy tudniillik az összes megtermelt jövedelemnek mekkora hányadát osztja újra a magyar állam - nyomban rájön, hogy a (neo)liberalizmussal szöges ellentétben álló, óriási arányú magyar közköltekezés változatlanul elszívja a forrásokat egy érezhetően gazdaságélénkítő politikától, holott valamenynyien tudjuk, hogy ez: rossz. Harmadik megjegyzésem: azok, akik a magántulajdon primátusának tagadásával voltaképp kommunista szövegeket mondanak, jobban tennék, ha elolvasnák Grósz Károly 1988. novemberi sportcsarnoki beszédét. Az árnyaltabb volt náluk. Azt mondta, hogy nem az egyharmad magántulajdontól kell félteni az országot, hanem attól, hogy a kétharmad állami tulajdon nem képes nyereségesen működni.

Nem is volt képes.