Semmiféle rokonszenvet nem érzek a fővárosunk pusztulását okozó német náci hadsereg iránt, de tény, hogy az első ideiglenes hidat az 1944. november 4-én felrobbantott, fél Margit hídtól északra a németek állították föl. Én csak tudom, mert az egyik ponton alatt átúsztam valamikor novemberben. Na, nem jószántamból. Az úgy volt, hogy barátaimmal elhatároztuk: a felrobbant hidat a Dunáról nézzük meg. (Csak hülye kamaszok találhatták ki ezt az őrült tervet.)

Hatan három kajakban csurogtunk le az újpesti csónakházból. A pontonhidat látva két kajak legénysége úgy döntött, hogy a Margit-sziget partja mellett evez át a híd alatt. Mi, társammal, Szeitz Jancsival, úgy láttuk, hogy a folyó közepén, két ponton között átjuthatunk. Észrevettük, hogy a pontonok között, csak kevéssel a víz színe alatt, gerendával is rögzítették a hidat. Meg akartunk fordulni, de már késő volt, a víz a keresztben álló kajakunkat rásodorta az egyik, a pontont a mederben lehorgonyzó ferde acélsodronyra. Társam valahogy kimászott a hídra, én azonban elmerültem a Dunában. Arra emlékszem, hogy amikor fel akartam lökni magam a felszínre, egy ponton fenekébe ütköztem. Hagytam, hogy a sodor végigvigyen alatta, majd sikerült a felszínre löknöm magam. (Bakancsban, pulóverben, viharkabátban nem volt könnyű.) Egy német katonai motorcsónak legénysége kihalászott a vízből, és kitett a Margit-szigetre.

Nem tudom, hogy a pesti nép már ekkor Manci hídnak nevezte-e a pontonhidat. Azt sem tudom, hogy volt-e rajta gyalogosforgalom. (Járművek mentek rajta, erre határozottan emlékszem.) A hidat a többi Duna-híddal együtt Pest eleste után nyilván megsemmisítették. De talán valamit fel tudott használni belőle a szovjet hadsereg 1945 elején, a kialakított feljárót mindenesetre.

Stoll Béla

Budapest