BlogkÓstoló
"Amikor már huszadszor tettem fel, akkor anyám kijött a konyhából, hogy most már hallgassunk valami mást. Pedig ő is nagyon szerette. ťAzt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?Ť Tél volt, téli szombat délután, odakint már sötét, a szobában lámpafény, más-
fél szobás majdnem panel, de mégsem az, hétvégenként anyámnál, s míg ő a konyhában ügyködött, zenét hallgattam. Cseh Tamást. Mindig őt. Nagyjából ötéves koromtól. Cseh Tamáson nőttem fel. Azon a délutánon kértem anyut,
csak még egyszer, kérlek. Aztán lett még vagy tízszer. A Budapest. Az utolsó hangoknál már ott állok a lemezjátszó előtt, a tűt óvatosan emelem fel, nehogy megkarcolja a bakelitet, és visszaejtem lágyan a dal elejére. Hússzor, harmincszor, és még vagy százezerszer, mikor már nem tű van és nem bakelit, hanem visszatekerés, majd csak a ťbackŤ gomb, akkor is.
Tizenhat voltam, amikor kimentem apámhoz Amerikába, ahová '71-ben szökött. Mindegy, ki és mi elől, máig azt gondolom, legkevésbé a rendszer volt az oka, de ez egy másik történet. Anyám megvette az összes Cseh Tamást, akkor még bakeliten, s vittem magammal, hogy majd apu mennyire szeretni fogja. Nem szerette meg. Nem értette. Már nem. Hazahoztam mind, enyém lett. Így lett meg nekem a teljes Cseh Tamás. Kincs fekete korongokon, ma is őrzöm.
[...] Bármikor, ha valaki belekezd egy sorba, folytatni tudom, őrület, belém ivódott, álmomból is, ezt itt most csak úgy, csak az első szó, és jön a többi. De ki vette el a dizőztől a mikrofont? Vízy vagy Ecsédi? Jaj, Istenem, erre nem emlékszem... A dizőz ment utána, s mondta, mondta, hogy ťHé, fiatalember, adja viszsza, ez egy hosszú, szép dal, még nincs vége...Ť
De vége van.
Fáj. "
