A szlovák nyelvtörvény elvi kifogásolhatóságának nehézségei főként abban rejlenek, hogy a mai individualista világkép rendkívüli módon megnehezíti annak az evidens (de a közvélemény által ma még paradoxonként érzékelt) ténynek az elismerését, hogy az ember individuumként - közösségi lény. És az egyik aspektus nem lehet fontosabb, mint a másik. A modern jogfelfogás szerint a jog alanya az individuum, és nem valamely közösség.

Ez az elv azonban - alkalmazása során - ellentmondásba kerül önmagával. Amikor az állam büntet, mert nem szlovákul beszélek, akkor nem az ítéletet kimondó, vagy a büntetést kiállító egyén, hanem egy közösség (esetünkben a szlovák kulturális nemzet) büntet. Ráadásul a szlovákiai állampolgári nemzet nevében, azaz a szlovákiai magyarokéban is - hallgatólagosan beolvasztva őket a szlovák kultúrnemzetbe. Mi ez, ha nem a modern liberalizmusnak mutatott cinikus államnemzeti fityisz?

A jogot is egyének szolgáltatják, és a büntetést is egyének hajtják végre, ahogyan a jogot is egyének gyakorolják, és a büntetést is egyének szenvedik el. De érdekes módon, ebből senki nem következtet arra, hogy a jogszolgáltatók valamiféle egyéni (azaz önnön individualitásukból eredeztethető) jogot érvényesítenének-gyakorolnának (ilyen jog ugyanis nincs). Pedig a helyzet szimmetrikus.

A jogszolgáltató egyének által mindig egy meghatározott közösség büntet egy meghatározott közösséget. Egy meghatározott embercsoport (öntudatos vagy öntudatlan) tagja mondja ki és egy meghatározott embercsoport (öntudatos vagy öntudatlan tagja) viseli el a büntetést. De ha egy doktriner liberálisnak így jobban tetszik: egy közösséghez tartozó (belonging to) egyén (vagy egyének) bünteti(k) a másik közösséghez tartozó egyént vagy egyéneket.

A szó kizárólagos értelmében egyéni jog vagy kötelesség nincs, hiszen az azt jelentené, hogy az illető jog vagy kötelesség egyetlen egyénre és nem azonos helyzetben lévő egyének csoportjára érvényes (hatályos). A jog valójában mindig egy hasonló vonások révén elkülönülő embercsoportot érint, csupán a jogalkalmazás egyéni. Aki ugyanolyan (többé-kevésbé mindig elvont) körülmények közt ugyanolyan (többé-kevésbé mindig elvont) módon, ugyanolyan (többé-kevésbé mindig elvont) tárgyat tulajdonít el, elvben mindig ugyanarra a büntetésre számíthat.

A bíró vagy a büntetőhatóság más képviselője a delikvenst egyéb személyiségjegyeitől függetlenül, azaz pusztán az általa elkövetett bűntett természete szerint egy elvont csoportba sorolja be. (Nincs szükség a nominalisták és realisták eldönthetetlen vitájának eldöntésére, hogy leszögezhessük: minden csoport többé-kevésbé elvont és mint ilyen többé-kevésbé képzeletbeli). A jog maga is elvont, de a jogalkalmazó egy munkahelyi csoport tagjaként egyénileg alkalmazza, konkretizálja.

Ráadásul a büntetőjogban a szemben álló csoportok státusa is megváltozik. A jogszolgáltató a társadalmon belülről, a társadalom nevében cselekszik. A jogalany viszont - akit cselekedete erkölcsileg már korábban a jogrendszeren kívül helyezkedő egyének elvont csoportjának tagjává tett - jogilag is a társadalmon kívül kerül, legalábbis átmenetileg. De mert világunkban minden embert már hat másik összeköthet egymással, a szóban forgó csoport bizonyos mértékig mindig konkrétnak is tekinthető. A jogszolgáltatás aztán ebből a jobbára elvont csoportból egy jobbára konkrét csoportot állít elő, melynek tagjai a fegyintézetek falai közt egymással közvetlen kapcsolatba is kerülhetnek.

Állampolgár sem egyénként, hanem egy közösség (az állampolgári közösség, a nemzet) tagjaként vagyok. S ennek a közösségnek hivatalos nyelve, kultúrája van. Ha ez a hivatalos nyelv államnyelv, ha következetesek akarunk maradni önmagunkhoz, el kell ismernünk, hogy egy állampolgári közösségnek annyi nyelve és kultúrája van, ahánynak a használatára a közösség meghatározott csoportjai igényt támasztanak.

Ezt a tényt ma még a civilizált társadalmak egy része sem hajlandó elfogadni, de alig néhány évszázada vagy évtizede ugyanezek a társadalmak még a jobbágyok, a munkások, a nők, a feketék egyenjogúságát (törvény előtti egyenlőségét) sem ismerték el. Az egyenjogúsítás gyakorlatilag mindig a szóban forgó közösség, a jobbágyok, a munkások, a nők stb. egyenjogúságának elismerését jelentette. A "feketék, illetve a nők egyéni joga" már nyelvileg is képtelenség. A "feketék", illetve a "nők" nem egy-egy egyén, hanem "egyének csoportjai", azaz közös helyzetű, közös adottságokkal, érdekekkel stb. bíró egyének közösségei, függetlenül attól, hogy az egyének az adott közösségekhez való tartozásuknak tudatában vannak-e vagy sem. A feketék jogai tehát (annak dacára, hogy csak egyénenként gyakorolhatják) közösségi jogok.

Az a bizonyos odatartozás, "belonging to" nem valamiféle lényegtelen toldalék, hanem emberlétünk sine qua non-ja. Az egyén - közösségek nélkül - már nem volna emberi lény sem, az állampolgári közösség egyének nélkül megszűnne, vagy létre sem jöhetne. A mindenki mástól való különbözőségünket is a különböző közösségekhez való tartozásaink sajátos és mindenki másétól különböző mintázata és e mintázathoz való szubjektív és folyton változó viszonyunk teremti meg.

Azaz, Kis János egyik híres írásának kezdőmondatával szólva, az emberkérdés sincs "végiggondolva", nem csak a magyar. A mi civilizációnk talán legnagyobb problémája, hogy az emberi létezés e két egymást feltételező aspektusát (az egyénit és a közösségit), melyek mindig is kiegészítették és nem kizárták egymást, összeegyeztethetetlenekként állítja szembe egymással.

Ebből a képtelenségből (s a védelmében folytatott - végső fokon államnemzeti - szócséplésből) fakad a kortárs világ minden valóban súlyos problémája, a környezeti válságot is beleértve.

Nyugaton még egy évvel ezelőtt is gyanús lett volna hasonló gondolatokat szóba hozni. Ma - a gazdasági, környezeti, ideológiai válság - hatása alatt, remélhetőleg, már nem az. Legalábbis az intellektuális szférában.

A politika némileg eltérő világ, de az is átalakulóban van.

Összefoglalva: nem az individualista megközelítést kell felcserélni a közösségivel, vagy megfordítva, hanem a kettő szerves összetartozására, komplementer jellegére hivatkozva kéne racionálisan érvelnünk. S akkor nemcsak a nyelvtörvényekre, de a magyarhoni konzervatívok és a szocialisták "élet-halál harcára" is ki lehetne munkálni a kompromisszumos megoldást.

A szerző újságíró, Sepsiszentgyörgy