A szerző országgyűlési képviselő (MSZP)

Eddig telitalálat. Igen, Szili ezeket veszi sorba, azokat, amelyek az ún. szoclib koalícióban megvalósultak. A neoliberális elemeket, s nem a baloldaliakat.

Bauer nem ért egyet Szilivel abban, hogy: "A sikeres piaci jelenlét nem a tulajdonformától függ. A magántulajdon önmagában nem jobb és nem rosszabb a közösségi tulajdonnál. Vannak tevékenységi formák, amelyek magántulajdonban, vannak, amelyek önszerveződő közösségi formában, s megint mások állami (önkormányzati) kézben működnek a legszerencsésebben".

Nos, alapjogilag nézve e három tulajdonlási forma egyenjogúságát, egyenrangúságát, maga a magyar alkotmány rögzíti, azzal együtt, hogy Magyarország gazdasági berendezkedése szociális piacgazdaság. Ez azért nem éppen ördögtől való dolog, akkor sem, ha Bauer Tamásnak ez még mindig nem tetszik. Szili valóban: "Fellép... az állam tulajdonosi szerepvállalása mellett, s emellett különféle közösségi tulajdonformákat szorgalmaz".

Vagyis Szili pont azt mondja, ami a baloldali gazdaságfilozófiák leglényege. Bauer szerint: "Szili téved". Egy liberális közszereplőtől persze nem meglepő, hogy nem rokonszenvezik a baloldallal, de az alábbi szikár kijelentés bizonyítása hibádzik: "A magyar közgazdászok nyugati kollégáiknál többet tudnak arról, hogy mit is jelent az állami és 'közösségi' tulajdon: azt, hogy a döntéshozó nem a maga, hanem a más pénzével gazdálkodik, és ez óhatatlanul aláássa az erőforrásokkal való felelős gazdálkodást".

Ha a "magyar közgazdászok" alatt Bauer Tamást kell érteni, akkor sem vagyok abban biztos, hogy a fentiekben merülne ki az állami és/vagy közösségi tulajdonlás definíciója. Arra sem vennék mérget, hogy a nyugati közgazdászok egységes tudással rendelkeznének erről a kérdésről, és arra sem, hogy a magyar közgazdászok ismeretanyaga hasonlóképpen monolit lenne, csak éppen több. A nyugati szakirodalom jóval bővebben és árnyaltabban foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, mint a magyar. Abban legfeljebb röplapszinten állítják, hogy a közösségi tulajdonlás lényege az lenne, hogy "a döntéshozó nem a maga, hanem a más pénzével gazdálkodik". Ha Bauer Tamás meg tud nevezni olyan nagyvállalati privát cégtulajdonosokat, akik saját maguk gazdálkodnak a pénzükkel, akkor más lesz a helyzet. Én szinte csak olyan "gazdálkodókkal", azaz menedzserekkel találkoztam, akik többnyire a homályba burkolt tulajdonosok nevében lépnek fel. Egyébként az állami, önkormányzati cégek vezetői sem tesznek mást, minthogy végrehajtják a tulajdonos stratégiai döntéseit és gazdálkodnak a tulajdonos pénzével, a tulajdonos nevében.

Az igazi baueri kisiklás ebben a mondatban érhető tetten: "A kulturális nagyberuházások, a köröshegyi viadukt, a méregdrága négyes metró és számos más fejlesztés mutatja, hogy hova vezet az, amikor a döntéshozók a más pénzéről rendelkeznek".

Bauer ugyanis megfeledkezik néhány "apróságról". Például arról, hogy a kulturális nagyberuházások világszerte szinte kizárólag állami pénzekből történnek. Még a közlekedési infrastruktúra építése is. A köröshegyi viadukt, vagy a négyes metró inkább a magyar panamatörténelem része, mintsem bármilyen tulajdonláshoz lenne köthető, ráadásul ezek lényegüket tekintve nem is cégek, hanem projektek. Ezen panamáknak a döntnökei viszont szinte kizárólag szabad demokrata politikusok, illetve irányításuk alatt álló "szakemberek" voltak, kiknek szakértelme valóban inkább az állami pénzek eltüntetésében nyilvánult meg, mintsem a prudens gazdálkodásban. De itt sem feltétlenül a gazdálkodás mint olyan, hanem az ellenőrizetlen döntéshozatal falta, falja fel a közpénzeket. Márpedig a közösségi tulajdonhoz közösségi ellenőrzés tartozik. Ugyanúgy, ahogy az a magáncégeknél is dukál. A korrupt döntnököket az igazgatótanács általában kirúgja. Sőt átadja az igazságszolgáltatásnak. Ez nem tulajdonforma kérdése.

A magyar privatizáció során az energetikai, közszolgáltatási cégeink zöme nyugati államok, tartományok, önkormányzatok tulajdonában lévő óriásvállalatok kezébe került. Így a két nagy áramszolgáltató vállalatunk bizony német "közösségi" tulajdonban van, a budapesti távfűtést adó hőellátó erőmű pedig francia "közösségi" tulajdonban. Mint cégek jól is működnek, s állami, tartományi, avagy önkormányzati tulajdonosi hátterük a legkevésbé sem zavarja őket a gigászi profitok megszerzésében.

Bauer nem foglalkozik azzal a ténnyel sem, hogy a mai gazdasági világválság fő okozói azok a nagy nemzetközi magánbankok, amelyek a kellő szabályozás hiányában (értsd: a neoliberalizmus kudarcaként) felelőtlenségek sorozatát követték el. Ezeket a magáncégeket most a történelemben soha nem látott mennyiségű közpénz felhasználásával lehet csak stabilizálni. Újabban így került részben vagy egészben közösségi, azaz állami tulajdonba az amerikai, az angol, a német, a francia stb. nagybankok többsége. A világ egyik legnagyobb, legstabilabb bankja pedig eddig is teljesen állami kézben volt: a kínai állam kezében. A legnagyobb európai repülőgépgyár is állami tulajdonban található, európai államok "közösségi" tulajdonában. Folytathatnánk a sort: a világon előállított összérték közel fele mögött "közösségi" tulajdon áll, az oktatástól kezdve az egészségügyön át az infrastruktúráig.

Bauer mégis ezzel nyomatékosítja tézisét: "Nincs okunk felülvizsgálni a magántulajdon fölényére vonatkozó nézetünket". Talányos, kit is takar a többes szám egyes személy, de mindenesetre nekünk, baloldaliaknak van rá okunk. Nem is kevés.