A szerző pénzügyminiszter

Nem attól eredményes a kezelés, ha a válság azonnali hatásait adósságok felhalmozása, tehát a válság meghosszabbítása árán próbáljuk elmosni, hanem attól, ha az alkalmazkodás időszakát minél rövidebbre tudjuk szabni, ezt a folyamatot az elkerülhetetlen terhek szétterítésével minél kevésbé fájdalmassá tudjuk tenni, s közben a válságot követő időszakra is fel tudunk készülni.

A forint erősödő árfolyama, a csökkenő kockázatokra utaló piaci árváltozások, a növekvő kereslet az állampapírok iránt mind arra utal, hogy a vészjósló folyamatokat sikerült rövid idő alatt a visszájukra fordítani. Ez a mindennapi életben a nagyobb károk, a megfizethetetlen hiteltörlesztések, a még gyorsabban növekvő munkanélküliség elkerülését jelenti. Kizárólag ezen az úton juthatunk el a fenntartható növekedéshez, az életminőség nemcsak látszólagos, hitelből finanszírozott, hanem tényleges javulása felé.

A válságkezelési stratégiánkat kizárólag nemzetközi összehasonlításban értékelő külföldi elemzők is egyre pozitívabb véleményt fogalmaznak meg a jelenleg követett hazai gazdasági stratégiáról, s kritikai megjegyzések is legfeljebb a politikai környezetet és kockázatokat, az olykor felelőtlen ígérgetéseket érik. Intézkedéseink hozadékaként van, aki 2010-re a visegrádi országok mezőnyében mutatkozó versenyképességbeli előnyünkre hívja fel a figyelmet, míg mások egyenesen úgy fogalmaznak, hogy Magyarország a fejlett országokat tömörítő OECD-tagállamok mezőnyében is első helyen, a legerősebb pozícióban kerülhet ki a válságból. Márpedig gazdaságpolitikánkkal mostanában nem sok hasonló elismerést vívtunk ki magunknak.

Ezek szerint legalább az alkalmazkodási képességünkben nincs hiba. A környezetváltozáshoz a lakosság is látványos sebességgel igazodott. Romló jövedelmi viszonyok mellett képes volt a megtakarításait növelni és eladósodottságát csökkenteni. Váratlan gyorsasággal korrigálja az ország azon rossz szokását, hogy több pénzt költ, mint amennyit megtermel. Ez a hirtelen változás meglátszik folyó fizetési mérlegünkön is. Ez a gyors átalakulás sok lemondást igényel és rengeteg feszültséget kelt, e tekintetben a társadalom tudatossága az ismert konfliktusok mellett is előremutató.

Gyorsan alkalmazkodik az állam is, hiszen válság idején igazán nem tipikus a költségvetési kiadások ezermilliárdos nagyságrendű csökkentése, ennek végrehajtása most mégis katonás fegyelemmel történik. A múltból származó eladósodottság okozta nagy kamatterhek nélkül bevételeink már most fedeznék az összes kiadásunkat. Lényegében ezzel magyarázható az az előbb említett elemzői vélemény, miszerint gyors alkalmazkodásának, a gazdasági, költségvetési politikát és a fogyasztási szokásokat érintő kultúraváltásának köszönhetően a fejlett országok közül Magyarország kerülhet ki legerősebben a válságból.

Eközben persze az alkalmazkodásban leggyakorlottabb vállalkozások is küzdenek a túlélésért és igazodnak az új viszonyokhoz, miközben az ő helyzetüket a piacok beszűkülése és a pénzforrások kiszáradása egyszerre nehezíti. Ehhez az igazodáshoz nem elég a beidegződések megváltoztatása, hanem teljesen új stratégiát kell felépíteni.

A hazai válságkezelés gyakorlatában a leglátványosabb konfliktusok nem ott alakultak ki, ahol a legnagyobb az alkalmazkodási kényszer, hanem ott, ahol a legkisebb az alkalmazkodási hajlandóság. A tomboló válság kellős közepén a legnagyobb vita minden más, fájdalmas alkalmazkodási lépést háttérbe szorítva, a vagyonadóról folyik.

Az alkalmazkodásban megmutatkozó eddigi sikereink talán annak is köszönhetők, hogy a most megtett lépésekről évek óta vitázunk, egyeztetünk, elemzéseket készítünk. Az elmúlt három hónapban sokszor csupán a korábban már széles körben megvitatott intézkedéseket hajtottunk végre, ha kellett pontosítva, vagy további intézkedésekkel kikerekítve. Ez történt a vagyonadóval is, hiszen ez jó egy évtizede napirenden van, s különösen a lakóingatlanok értékalapú adóztatásával kapcsolatban mostanra kevés szakmai kétség maradt. A versengő szakmai koncepciók, korábbi alternatív kormányprogramok közül a legutóbbi, már a válság időszakában a Reformszövetség által összeállított s egyes parlamenti pártok által korábban kifejezetten támogatott elképzelés került megvalósításra.

A jelentősen visszaeső adóbevételek és a vitathatatlanul csökkenő adóelvonás mellett az adórendszer teljes átalakítása - a jövedelemadó és a foglalkoztatók adóterhelésének csökkentése, valamint a forgalmi és vagyonadó emelése - teljes öszszefüggésében egyértelmű és logikus képet ad. A javak előállításának, a jövedelemtermelésnek minél határozottabb elősegítése, olcsóbbá tétele érdekében, a foglalkoztatók és munkában állók, az aktívak részesülnek nagyobb adócsökkentésben. Ennek hatását az alsó jövedelemsávban, az alacsonyabb keresetűeknél csupán a fogyasztási típusú adók emelése foghatja vissza, de ebben a jövedelemsávban a fogyasztás nagyobb arányban érinti a kedvezményes, csökkenő áfakulcs alá sorolt termékeket.

A középső jövedelemsávban már megjelenhet a vagyonadó hatása is, de itt ennél lényegesen nagyobb mértékű a jövedelemadó csökkentésének hatása. Az inaktívak számára ugyan az áfa emelését nem kompenzálja a jövedelemadó csökkentése, de közülük a rászorultabbak megint csak nagyobb arányban fogyasztják a kedvezményesen adózó termékeket.

A nyugdíjindexálás megváltoztatásával és az inflációs alapú nyugdíjemeléssel minden, már nem munkaképes inaktív teljes kompenzációban részesül a fogyasztási típusú adók emelésével szemben. A nyugdíjasok a vagyonadó rendszerében is számos mentességre és kedvezményre jogosultak.

Az áfaemelés és a vagyonadó hatásának kompenzálása egy rétegnél, a legmagasabb jövedelemszinten élőknél nem történik meg, de itt is csak a válság időszakára, egy évre, hiszen 2011-től a jövedelemadó náluk is csökken, a személyi jövedelemadó alsó kulcsának sávhatára a jövőre kialakuló 5 millió forintos szintről 15 millió forintra emelkedik.

Az adórendszer átalakítása csak azoknál idéz elő érdemi és tartós adóteher-emelkedést, akik eddig nem a valós jövedelmi viszonyaiknak megfelelően járultak hozzá a közterhekhez, így a jövedelemadójuk nem csökkenhet olyan arányban, amilyen mértékben a fogyasztásukra és vagyonukra eső adóterhelés emelkedik.

Miként lehetséges, hogy számtalan fájdalmas intézkedés bevezetésekor a legharsogóbb vita mégis a vagyonadóról folyt, illetve folyik? Talán éppen azért, mert az általa érintett réteg bír a legnagyobb hatással a véleményformálásra, vagy esetleg ebben a körben a legalacsonyabb az alkalmazkodási hajlandóság.

A politikai érdekek a vagyonadó szerepének és hatásának túlhangsúlyozása mellett szólhatnak, hiszen így lehet olyan hamis, nyilvános adatokkal cáfolható látszatot kelteni, mintha nem csökkenne az összes adóterhelés. Ami meglepő, hogy a nyilvános szakmai vita az ilyen félrevezető magyarázatokat sokszor nem tisztázni, hanem inkább a felszínen tartani próbálja. Különböző politikai erők annak elfedésével vagy elfeledésével kampányoltak, kampányolnak a vagyonadó megszavazása ellen, illetve megszüntetése mellett, hogy ez kizárólag a kevésbé tehetősek rovására, az őket érintő elvonások növelésével lenne kiváltható.

Ezek a (különböző irányzatú) politikai erők akaratlanul is segítenek abban, hogy az elhúzódó vita során minden félreértés, tévedés, félrevezető állítás elhárítható legyen. Így talán az adórendszer átalakításának és a vagyonadó bevezetésének tényleges hatásai mindenki számára egyre érhetőbbek és elfogadhatóbbak lesznek, megerősödik az alkalmazkodási hajlandóság ezen a területen is.