A szerző országgyűlési képviselő (MSZP)

A jó és a rossz szakadatlan küzdelmére építő manicheus fölfogás kényelmes és megkíméli az embert a mélyebb gondolkodástól, ám a valóság kicsit bonyolultabb. Baloldalinak azt nevezzük, aki a gazdasági és társadalmi konfliktusok során következetesen a kiszolgáltatottabb fél mellé áll. Nem csoda, hogy a szocialisták oly sokféle nézetet vallanak arról, milyen politikát folytassanak, mert nem mindig egyértelmű, hogy az adott helyzetben mi szolgálja inkább az alul lévők érdekeit.

A tőkés és a munkás kapcsolatában nyilván az utóbbi a kiszolgáltatottabb, a baloldalnak tehát az ő oldalára kell állnia, tisztességes bért, munkafeltételeket és jogokat követelve. A munkáltatónak viszont mindez többletköltséget jelent. Márpedig a szomorú tény az, hogy ha ugyanazt a munkát, ugyanolyan minőségben másutt olcsóbban végzik el, a tőke egyszerűen odamegy, a baloldalnak meg itt maradnak a munkanélküliek, akik adót nem fizetnek, viszont valamiből el kell látni őket. Vagyis helyes, ha a tőkét rákényszerítjük, hogy tisztességesen bánjék a dolgozókkal, de ha túlmegyünk egy határon, a dolog visszaüt. Nem a baloldalra, hanem a dolgozókra.

Ugyanez a helyzet a bank és az ügyfél viszonyában: az utóbbi kiszolgáltatottabb, tehát a baloldalnak meg kell akadályoznia, hogy bármilyen hitelfeltételeket rájuk lehessen kényszeríteni. Itt is mértéket kell azonban tartani, mert máskülönben a bank beszünteti a hitelezést, az ügyfél meg ott marad a baloldal minden rokonszenvével ugyan, de pénz nélkül.

Az alapvető fogyasztási cikkek (például az energia) árát a költségvetésből támogatni látszólag baloldali lépés, hiszen ezzel a legszegényebbeknek is lehetővé tesszük a fogyasztást kellő mennyiségben. Így viszont, minthogy a tehetősek sokkal több energiát fogyasztanak, a támogatás javát a jobb módúak kapják.

Sok bírálat érte a kormány "Út a munkához" programját, hogy az hasonlatos a Monokról hírhedtté vált "segélyért munkát" modellhez. A baloldali megoldás az volna, ha a költségvetés továbbra is a munkaerőpiacról kiszorultak segélyezését finanszírozná. Csakhogy a segélyezettek valójában a legritkább esetben élnek csak a segélyből. Többnyire feketén foglalkoztatják őket a törvényes minimálbér töredékéért, és természetesen járulékot sem fizetnek utánuk. A munkáltató így tulajdonképpen a segély összegét "egészíti ki" a minimálbér nettó összegénél kicsit magasabb szintre. Az igazi nyertes tehát nem a munkanélküli, hanem az ő helyzetével visszaélő vállalkozó, hiszen még a feketemunkabér jelentékeny részét is a költségvetés fizeti helyette segély formájában.

A példák vég nélkül folytathatók. A lényeg, hogy nem föltétlenül válik egy baloldali párt az új polgárság érdekképviseletévé attól, hogy nem a legprimitívebb reflexeknek engedelmeskedik, hanem igyekszik valamivel tovább látni az orránál.

Nem világos, mit ért Krausz azon, hogy "az MSZP ... a gazdasági válságból kivezető utat neoliberális-monetarista intézkedésekkel kívánta-kívánja megoldani" (sic!). Kétségtelen, hogy a magyar kormány nem próbálta a gazdaság visszaesését a hazai fogyasztás fölpörgetésével fékezni, ám erre két jó oka is volt. Egyrészt, hogy a Magyarországon megtermelt áruk és szolgáltatások átlagos importtartalma 50-60 százalék, a hazai fogyasztás növekedése tehát mérsékelné ugyan a termelés csökkenését, ám növelné az importot is. Minthogy pedig a gazdasági válság exportpiacainkon is hat, esélyünk sincs arra, hogy a megnövekedett importot az export erőteljes növelésével ellensúlyozzuk. A fogyasztás növelése így csak eladósodottságunkat növelné. Másrészt, ha a kormány meg is próbálta volna a gazdaság viszszaesését további adósságterhek vállalása árán fékezni, nem talált volna pénztulajdonost, aki e célból hitelt nyújtott volna. Márpedig csak addig költhet valaki többet a jövedelménél, amíg talál valakit, aki hajlandó a különbözetet fedezni. Ha ezek a vállalkozó szellemű hitelezők elfogynak, akkor már nem elhatározás vagy belátás kérdése a kiadások csökkentése, hanem kényszer.

Krausz szerint "a szocialista párt a nagytőke érdekében a válság terheit egyoldalúan a munka világára hárította át". Csakugyan? Az euró árfolyama 318 forintról 267 forintra csökkent, ettől több mint másfél millió, devizában eladósodott család törlesztőrészlete fog a következő hetekben 15 százalékkal csökkenni. Az áfa kényszerű megemelése az áfa mérséklésével párosult a jellemzően a legszegényebbek és legrászorultabbak által fogyasztott termékek körében. Az adószabályok változása a nem túl magas keresetűeknek kedvez: a munkáltatói járulék csökkenése a nem sokkal a minimálbér fölött keresők állásainak megtartását segíti, az átlagbér környékén és valamivel afölött keresők havi nettó keresete pedig kb. 20 ezer forinttal növekszik jövőre. Eközben megmarad (igaz, az adókulcsba beolvasztva) a magas keresetűekre kirótt négyszázalékos szolidaritási különadó, és alig mérséklődik a vállalkozások ugyancsak négyszázalékos szolidaritási adója. A munkahelyek megőrzését szolgáló támogatásokat ugyan a vállalkozások kapják, ám, ha emiatt nem kényszerülnek dolgozóik egy részét elbocsátani, az a munkavállalókon segít. A válság miatt nehéz helyzetbe került adósok hiteltörlesztését megkönnyítő intézkedések családok tíz-, vagy százezrein segítenek - igaz, mellesleg a hitelező bankokon is, amelyek így nem mennek csődbe, és nem vész el a kisemberek megtakarított pénze. Az építőipar visszaesését fékezni hivatott intézkedéscsomag persze megment a csődtől sok építőipari vállalkozást, de ezzel együtt megmenti munkahelyek tízezreit is, és éppen az alacsony iskolázottságú, elhelyezkedni másutt jóformán képtelen rétegek körében. Ezek lennének a válság terheit egyoldalúan a munka világára áthárító intézkedések?!

Krausz szerint az MSZP polgári-liberális és szocialista-baloldali "irányzatának... végre el kell búcsúznia egymástól..., csakis így nyílhat meg az út egy lehetséges baloldali koalíció megszerveződése előtt...". Nos, ez az elgondolás nem új: Németországban nem kis részben az SDP balszárnyából szerveződött meg a Lafontaine-Bisky vezette Linkspartei, a baloldali rendszerkritika pártja, melynek 2005 szeptemberében sikerült megbuktatnia Schröder szociáldemokrata-zöld kormányát és visszasegíteni a hatalomba a jobboldalt. Ám azokban a tartományokban, ahol a párt vagy elődje, a PDS a szociáldemokraták oldalán részese lett a kormánytöbbségnek, semmivel sem sikerült inkább "érvényesíteni a munkavállalói érdekeket..., kritikailag szemlélni az új kapitalizmust és elutasítani a neoliberális gazdasági kalandokat", mint a tisztán szociáldemokrata, vagy szociáldemokrata-zöld irányítású tartományokban. A rendszerkritika a baloldali gondolkodás elengedhetetlen része és a baloldali cselekvés iránytűje. Kormányozni azonban, úgy tűnik, nem lehet vele.