A gátlástalan eszközökkel uralomra törő Fidesz a gazdasági válságot és egyes kormányzati reformok népszerűtlenségét kihasználva megpróbálja ellopni a demokratikus baloldaltól annak lényegét, a kapitalizmus folyamatos kritikáját, a nagytőke szigorú kontrollját és a szociális piacgazdaság modelljét. S ha erre a baloldali politikusok és értelmiségiek saját értékeik visszaperlésével, a multinacionális tőke kritikájával válaszolnak (mint teszik azt a szociáldemokraták mindenütt a világon), akkor Bauer és elvbarátai azzal vádolják őket, hogy "jobbra" tartanak. Ha azt akarjuk, hogy Magyarországon normális demokrácia legyen, akkor a Fidesz szemfényvesztése ellenére is ragaszkodnunk kell a világ rendjéhez, melyben a baloldal feladata a kapitalizmus igazságtalanságainak mérséklése és a munkájukból élők érdekeinek képviselete a nagytőkével szemben. Orbán Viktor tavaly ősszel még a Bush-féle republikánusok, a neoliberális-neokonzervatív gazdaságpolitika leggátlástalanabb követői mellett kampányolt. Nem "jobbra" fordulunk, ha hozzá látszólag hasonlóan bíráljuk a világválsághoz vezető kaszinókapitalizmust, hanem - az ő sokadik pálfordulásával szemben - a magyar és a nemzetközi baloldal tradícióihoz térünk vissza.

Bauer három pontban foglalja össze azt a gazdaságpolitikát, amelyet kívánatosnak tart. Három pont, három vaskosan vitatható állítás. Elsőként említi az államháztartási egyensúlyt, melynek lényege "a kiadások visszaszorítása arra a szintre, amely a beszedhető adókból fedezhető". Képviselő korunkban nagyjából ketten voltunk Bauerrel, akik nyíltan elleneztük a szociálliberális koalíció adócsökkentő terveit. Ő előbb a kiadásokat fogta volna vissza, én viszont azt vallottam, hogy a magyar társadalom jelenlegi helyzetében a jóléti és egyéb kiadásokat nem lehet lényegesen mérsékelni, így az adókat nem csökkenteni, legfeljebb átcsoportosítani érdemes. Ma is úgy látom, hogy a költségvetési logikát a feje tetejéről a talpára kell állítani, először azt meghatározva, hogy milyen alapszolgáltatásokat várunk el az államtól, ezek mennyibe kerülnek, s ehhez mérten érdemes az adók szintjét meghatározni.

Második pontként Bauer teljes mellszélességgel kiáll a privatizáció mellett, azt írja, nincs oka felülvizsgálni "a magántulajdon fölényére vonatkozó" nézetét. Amikor a fejlett tőkés országok az adófizetők pénzéből százmilliárd dollárokkal kénytelenek megsegíteni a magánbankokat, az autógyárakat és egyéb ipari üzemeket, s amikor a magyar állam is kimenti a veszteséges magánnyugdíjpénztárakból a segítségre szorulókat, akkor bizarr dolog a magántulajdon feltétlen fölényéről szónokolni. A termelő és szolgáltató ágazatok többségében valóban fürge és versenyképes magántőkére van szükség, De az egészségügyben, az oktatásban, az energiaszektorban és a pénzügyi szolgáltatások terén a korlátlan magántulajdon működési zavarokhoz, súlyos tragédiákhoz vezet. A válság talán legfontosabb tanulsága az, hogy a kapitalizmus beépített kockázatát csak egy erős, vészhelyzetben beavatkozni képes állam mérsékelheti.

Harmadik állításával Bauer a nemzetközi tőkének nyújtott hazai kedvezményeket védi, és lényegében jobboldalinak nevezi az ezeket lefaragni óhajtó Szili Katalint. Bauer szerint a "befektetőknek mindenfelé kedvezményeket adnak". Ez igen leegyszerűsítő állítás. A kedvezmény a kockázat függvénye, s mértéke egyáltalán nem azonos a különböző országokban. A rendszerváltozás és a Horn-Bokros-féle korszak gazdaságpolitikáját ma is ünneplő szerző nem veszi észre, hogy időközben eltelt tizenöt-húsz év, Magyarország az Európai Unió része lett, s a magyar társadalmat szőröstül-bőröstül bedarálta a kapitalizmus. Ma már nem a külföldi tőke idecsalogatása, hanem a magyar gazdaság egészséges működése a legfontosabb cél. Róna Péter, aki belülről ismeri a multik világát, azt állítja, hogy "a túltőkésített multik kitermelik és elviszik a Magyarországon termelt jövedelem jelentős részét, évente a GDP 7 százalékét", s ugyancsak évente 1250 milliárd forint olyan adókedvezményt kapnak a magyar államtól, amelyet a magyar vállalkozók nem kapnak meg. Rónának ezt az állítását érdemben soha, senki nem cáfolta meg.

Különösen elszomorítóak azok a sorok, amelyekben Bauer a privatizációs szerződések felülvizsgálatát "veszélyes fenyegetésnek" nevezi. A magyar jobboldal a privatizáció nemzeti alapú felülvizsgálatát hirdeti, nyilvánvalóan a hazai nagytőke jobboldali részének érdekében. Szili Katalin, az MSZP Baloldali Tömörülése és sokan mások ezzel szemben azt mondjuk, hogy a tőke nemzetiségétől függetlenül a privatizációs szerződésekben vállalt kötelezettségek teljesítését kell felülvizsgálni. Vagyis azt, hogy az új tulajdonos az általa vállalt feltételeknek megfelelően megtartotta-e a munkahelyeket, a környezeti előírásokat, a hazai beszállítók arányát stb. Bauer Tamás válasza erre az, hogy "persze, a jogtalanul felvett támogatást vissza kell követelni, de a kérdés ilyen felvetése nem más, mint a privatizációval, a befektetőkkel szembeni bizalmatlanság meglovagolása". A polgári társadalom lényege a szerződéses kötelezettségek betartása, s ennek számonkérése nem demagógia, hanem a jogállamiság alapja. Ha a kormány eddig elmulasztotta ezt, akkor legfőbb ideje, hogy mielőbb megtegye. A fentieken túl azért is, hogy a privatizáció demagóg, etnikai alapú támadásával szemben ésszerű alternatívát kínáljon.

De minden részletkérdésen túl is érthetetlen Bauer és más liberálisok össztüze az MSZP baloldali fordulatának kísérletére. Akárhogy dicsérgetik a liberális gazdaságpolitikát, annak korábbi végrehajtói közül az SZDSZ egy százalékon van, az MSZP támogatottsága is vészesen csökken, miközben a szociális demagógiára játszó jobboldal totális hatalomátvétel előtt áll. Ilyen körülmények között és a válság tanulságait levonva legfőbb ideje változtatni a gazdaságpolitikán, és annak doktríner retorikáján. Ha meg akarjuk védeni a demokratikus jogállamot, akkor olyan gazdaság- és társadalompolitikát kell folytatni, amelyről a széles néptömegek is tudják, érzik, elhiszik, hogy nem a nagytőke, hanem az ő érdekeiket szolgálja. Nagyobbrészt ezt tette eddig is a szociálliberális koalíció, de ha ez tragikusan kevés a hitelességhez, akkor most gyökeres változásokra van szükség.

A szerző újságíró, az MSZP tagja