Klinikai kiscsoportok tapasztalatai alapján Wilfred Bion írta le az alapfeltevés-csoportok fogalmát és fajtáit. Az "alapfeltevés" a csoport racionális munkáját gátló irracionális tendencia. Két alapfeltevés érdekes most, a függési és a harci és menekülési. A függőségi alapfeltevés eluralkodása esetén a tekintélyelvűség akadályozza meg a racionális munkát, a harci és menekülési alapfeltevés esetén az ellenségképző gyűlölet. Bion szerint e jelenségek más csoportokban is előfordulhatnak. Például a politikai életben is.

Mi lenne a politikai életben a racionális "munka", amihez képest eluralkodnak az alapfeltevések? Kezdem naivan. Az Országgyűlés munkája, hogy "jó" törvényeket hozzon. Ez a "jó" fejezze ki a politikailag osztott választópolgárok akaratát. A konzervatív, baloldali, liberális, ökológiai és más erők, képviselve választóikat, vitatkozzanak, kössenek kompromisszumokat, s egyenlítsék ki egymás elfogultságait. Legyenek a "haza bölcsei", és társadalmi és jogi egyenlőséget, vállalkozó szellemet, nemzetet, megtartó hagyományt, a természet, a jövendő nemzedékek érdekeit képviselve úgy dolgozzanak, hogy vitáikkal, egészítsék ki egymás - "rész" (part) - elfogultságait. Tudásukat, értékeiket "kombinálják". S nekünk, részrehajló választópolgároknak, közéleti diskurzusainkban szintén ez lenne a "munkánk".

E "munka" helyett irracionális viták uralták el a közéletet. S ez patologikus.

Függőségi alapfeltevés. Az "atya" hatalma

A függőségi alapfeltevés így szól: az apának, pártvezérnek, gurunak stb. mindig igaza van. Ezt nem tudatosan vallják a csoportok tagjai, mindez tudattalanul működik. Ahol eluralkodik, ott az emberek arra figyelnek, amit a vezér mond. Minden gondolatot, tevékenységet ahhoz mérnek, hogy szerinte helyes-e, amit mondanak, tesznek. Tőle várják életük megjavítását. A függő csoport olyan vezetőt "választ" magának, akitől függhet, ám nem a racionális csoport, hanem a csoporttendencia "választ" vezért. A tendenciának megfelelő vezér pedig az, aki el is hiszi saját tévedhetetlenségét, csodálatos képességeit. Mindre láthatunk példát a mai csoportokban, s jobb, ha tudjuk: nem másokról szól a történet, hanem a mindannyiunkban meglévő veszélyről. Ha itt valaki mutogatna másra, még egyszer: e lehetőség mindannyiunkban benne van. Ellen kell állni neki - mert ez az egészséges.

A racionális kontroll elvesztése

Az ilyen csoportok és vezetőik előbb-utóbb elveszítik tájékozódóképességüket. A mindenható, s ezért kontroll nélkül hagyott vezető csak egyetértő hangokat hall, ez megerősíti igazában, s elkezd "vakon vezetni", s így kiszámíthatatlan irányba haladhatnak az így vezetett csoportok. A csoport kudarcokat fog elszenvedni.

S lehet, hogy a csoport "a király meztelen" felbuzdulással régi szentje helyén csak egy esendő embert talál, akitől elfordul. És új király keresésébe fog, akitől függhet tovább. Mert függeni jó, kellemes, ha e boldog felelőtlen állapotban más oldja meg helyettünk a problémáinkat.

Politikai regresszió 1. - Tekintélyelvű - autoriter - magatartás

Észre lehet venni bárkin, hogy működik-e nála ez az alapfeltevés. Jobban látjuk másokon, mert a legnehezebb önmagunkon észrevenni. Észrevehető, hogy a tekintélyelvű atya modelljében a regresszív, gyermeki magatartást az atyai hatalom felülről legitimálja. A rendszerváltás után azt hihettük, hogy kihal ez az alapfeltevés, ám csak a legitimizáció iránya változott. Míg korábban ahhoz kellett igazodni, hogy mint mond az "első titkár", ma "Európába menet" az a helyes, ami Európába visz, vagy az a helyes, ami a "nemzeti" eszme szempontjából helyes, vagy az, amit mondanak az új vezérek. S mindaddig, amíg az a fontos, hogy milyenek legyünk a külső, felső minta szerint, addig a rendszer az alárendelődés mintájában változatlan. Nem az alárendelődés a problematikus, hanem ha nem gondolkodunk.

Hogyan viszonyul a felelőtlen alárendelődés logikájában az ember mások véleményéhez? Úgy, ahogyan a saját viszonyulását ezekhez felülről legitimnek ítéli. Ha úgy látja, hogy ezek felülről nézve nem helyesek, akkor helyteleníteni fogja őket. Ha úgy látja, hogy tisztelt pártvezetője szereti, akkor ő is szereti, s azt gyűlöli, akit a vezér gyűlöl.

A demokrácia is e minta szerint működik. Az épül fel alulról, ami legitim felülről. Régen ezt demokratikus centralizmusnak hívták, s e szöveg egy részét eredetileg a régi pártrendszer kritikájaként írtam, ám sajnos nem vesztette el aktualitását, csak ma más pártokban látjuk erősebben. A régi rendszer így építi fel újra "demokratikusan" saját magát.

Az itt bemutatott tendencia tudattalan. Ám fel lehet ismerni. Ha a racionális diskurzust tartjuk értéknek, szembe lehet menni vele, ám az így keletkezett irracionális energiát fel is lehet használni.

Populizmus 1. A függőség felhasználása

Lehetséges lenne, hogy néhány párt szavazatmaximalizálási céllal építene e függőségi alapfeltevésre, s racionálisan fel is használhatná érdekei szerint. A vezért sokszor kellene "bölcsként" és igazat kimondó szerepben bemutatni népének. S meg kellene vele ígértetni mindazokat a dolgokat, amit az emberek szeretnének hallani, s el kell hitetni, hogy vezetésével mindezeket terhek és felelősségvállalás nélkül el lehet érni.

S a vezérnek kerülni kell a vitát, mert egy vitában kiderülhetne emberi esendősége, s egy szakrális vezér amúgy is felette áll az emberi vitának, különösen a vitathatóságnak. A vita az emberei dolga. Hiszen ha vitatható lenne, máris új - vitán felül álló - vezért kellene keresni.

Politikai regresszió 2. Ellenségképzés

Van olyan csoport, amely ellenségre szerveződik. Itt a vezető jól tud ellenséget megnevezni. A csoport virul, ha talált egy jó ellenséget, mert a menekülés vagy a harc jó csoportösszetartó erő. Ezért is alkalmas a mindenkori belső bajok elfedésére a rasszizmus. Ha nem tartunk össze a bajban, összetartunk a (kinevezett) ellenség ellen.

A politikai pártok és választói csoportok majd mindegyikénél megtalálhatjuk a maguk összetartó, alkalmas ellenségét egy másik csoportban.

Aszimmetrikus ellenfogalmak: mi és ők

Az ellenségképzést jól megalapozza saját és a mások megkülönböztetésében a Kosellecktől ismert úgynevezett aszimmetrikus ellenfogalmak használata.

"Saját magunk és az idegenek megnevezése hozzátartozik az emberek mindennapi viselkedéséhez. Ebben fejeződik ki egy személy identitása és más személyekhez való viszonya. Az elnevezések között lehet összhang, de mindenki más módon is megnevezheti a másikat, mint ahogyan az maga magát hívja. Nem mindegy tehát, hogy az embert általánosan elfogadott névvel - például János, Erzsi - vagy ehelyett gúnynévvel illetik; ha két emberre a rokonsági fokukat jelölő anya és fiú szavakat használják, vagy ha anya helyett ťnyanyátŤ, fiú helyett pedig ťkölykötŤ mondanak. És az sem, ha a funkció megnevezésénél ťmunkaadótŤ és ťmunkavállalótŤ mondanak, vagy pedig egyikből ťkizsákmányolóŤ, a másikból ťemberanyagŤ lesz.

Az egyik esetben a nyelv tartalmazza a másik elismerését, a másik esetben viszont lekicsinylő jelentés csúszik a névbe, úgyhogy a másik fél csak megszólítva érezheti magát, de nem elismerve."

A történeti, politikai ellenfogalmakba való besorolásnak időnként van empirikus alapja, ilyen például a görög-barbár vagy a keresztény-pogány besorolás. Érdekes a kosellecki elemzésben az ember-nem ember és az árja-nem árja ellentétpár, ezek mindegyike szerepelt már a politikai életben. Itt az "ember" és az "árja" ellentétpárját nem könnyen lehet megtalálni (az emberek között). Persze ez nem zavarta az ellenségképzéssel alapozókat. Sőt, ha nincs empíria, tágabb a tér az ellenségképzéshez. Hogy kik az "árják" és az "emberek", kik a hazafiak és az árulók, azt gyakran nem zavarják tények, azok lesznek az ellenkező kategóriába tartozó személyek, akiket e kategóriába neveznek meg a szövegírók és politikusok. S ahol ez működik, senki sincs biztonságban, bármikor kinevezhetik őt is ellenségnek.

A jelenség megjelenhet bárhol, akár bírói döntésekben is. Mint az idézett Tizenkét dühös ember című filmben, amely egy esküdtszék döntési folyamatában illusztrálja a jelenséget. Kezdetben a döntés egyszerűnek látszik: a vádlott - egy fiú - bűnös az esküdtszék tizenegy tagja szemében, de egyvalaki nem biztos ebben.

Regresszió

Néhány idézet a filmből: "Ezek a hülye ügyvédek csak beszélnek... inkább ezeket a büdös kölyköket kellene agyonverni, mielőtt hülyeséget csinálnak", "olyan dühös lettem, azt hittem, agyonverem". Egy átálló öregnek mondja valaki: "Maga eddig velünk tartott, most meg hozzájuk fut?!" Vegyük észre, hogy a "velünk tartott" és a "hozzájuk fut" szempontja már elfedte azt, hogy a "munka" nem "mi" és "ők" harca, hanem el kell dönteni, hogy bűnös-e a fiú? S a dühöngőnek mondja valaki: "tán még az áramot is ráengedné". "Esküszöm, megtenném!" - üvölti vicsorgó foggal.

A vicsorgó fog: jel. Ez már nem a racionális esküdt, hanem a ragadozó. S szó sincs már racionális gondolkodásról! Emberünk már korábbi fejlettségi állapotokat idéző - regresszív - szinten áll. Arca: az áldozatát kereső ragadozóé. "Esküszöm, megtenném!" - üvölti. Rákötné a fiúra a villamosszék áramát.

Déli szomszédunkban, 1993-ban népcsoportok éltek és haltak a "támadj, vagy menekülj azonnal" parancsa szerint. Hogy tud így elfajulni egy konfliktus? Kurt R. Spillman és Kati Spillman azt állítja, hogy a konfliktusok eluralkodása esetén a felek korábbi törzsfejlődési állapotokat idéző idegrendszeri állapotokba tudnak kerülni. Ahogy mélyül a konfliktus, úgy hagyjuk el később keletkezett racionális képességeinket, s süllyedünk vissza évmilliókat idegrendszeri állapotainkban. Az ellenségképzés összetevőinek ezeket tartják:

1. Bizalmatlanság (minden, ami az ellenségtől ered vagy rossz, vagy pedig - ha ésszerű színben tüntetik föl - becstelen célokat szolgál).

2. Az ellenség hibáztatása (ő felelős a fennálló feszültségért és bármi egyéb rosszért).

3. Negatív beállítódás (bármit tesz az ellenség, azért teszi, hogy nekünk ártson).

4. A gonosszal való azonosítás (az ellenség szöges ellentéte annak, amik mi vagyunk és amire mi törekszünk, le akarja rombolni legféltettebb értékeinket, ezért pusztulnia kell).

5. Zéró összegű gondolkodás (ami jó az ellenségnek, feltétlenül rossz nekünk, és fordítva).

6. Az egyéni különbségek eltörlése (aki egy adott csoporthoz tartozik, automatikusan az ellenségünk).

7. Az empátia elvesztése (semmi közünk az ellenséghez, semmilyen adat nem téríthet el megszokott ellenségészlelésünktől, az ellenséggel kapcsolatos emberi érzéseink vagy erkölcsi megfontolásaink vészterhesek, ezért kerülendők).

S az ellenség észlelésekor automatikusan életbe lép a rá adott válasz, amely ember előtti őseink válasza volt. A túléléshez a támadás-megsemmisítés vagy a menekülés volt a helyes válasz. Ma normális körülmények között e képességünk elfojtás alatt van. Társadalmi nyomások, félelmek esetén azonban visszacsúszhatunk korábbi állapotokra. Ez a visszacsúszás jól nyomon követhető szakaszokat mutat.

A saját szakaszolásom így hangzik:

1. Beszélgető felek. Itt az idegen iránti érdeklődés az uralkodó, a másik másságát érdekesnek találjuk, s szívesen próbálkozunk azzal, hogy magunkra próbáljuk a nézeteit.

2. Kulturált vita. A felek tisztelik egymást, bár eltérő nézeteik, értékeik miatt vitatkoznak. A vitában a másikat vitaképesnek látjuk.

3. Verbális harc. A felek egymás erkölcsi lényét vagy "normálisságát" kérdőjelezik meg. A másik fokozatosan gonosszá vagy nem normálissá válik az észlelő szemében. Erősödik a verbális agresszió, a másik (csoport) megbüntetéséről, megveréséről, majd "jogos" elpusztításáról való beszéd. Gazdagodott a nyelvünk: van már "karaktergyilkosságunk". A verbális gyilkolás fokozatosan átcsúszik fizikai fenyegetésbe.

4. Verekedő felek. Itt már a fizikai agressziónál tartunk, a cél a másik eltávolítása, megalázása, behódoltatása. Nincs már intellektuális mérlegelés. Akit megdobálnak, vernek, az már testi épségéért és emberi méltóságáért küzd.

5. Élet-halál harcban álló felek. Itt már az ellenség fizikai elpusztítása is megengedett. Amit a verbális agresszió előkészített, itt már valóság. Az évezredes gátlások elszakadnak, s a "másik" már nem emberként, hanem ellenségként észlelt, s az "öld meg, mert megöl" a parancs. S ha már idejutott az ellenfelünk, nekünk is a régi idegpályákra kell bízni magunkat. Mert már az ekként észlelt sem engedheti meg az intellektus lassabb "luxusát". Akinek a házára Molotov-koktélt dobnak, az már az életéért küzd. Aki azzal szembesül, hogy a szomszédjában lakó apát és hatéves fiát megölik, miközben mások etnikai csoportja megölésére buzdítanak, az erre az élet-halál harcra készül.

Ezért az ellenségkép eluralkodása önmagát beteljesítő jóslatként működik. Néhány pillanat alatt vissza lehet csúszni éveket vagy évmilliókat, és - ha ide eljutottunk - hatalmas erőfeszítésre, félelmeket eloszlató, bizalomerősítő próbálkozásokra van szükség, hogy visszajussunk a normális, civilizált rétegekbe. Az idézett film erről is szól.

Az ellenségképzés természetes regresszív lehetősége minden csoportnak, hiszen majd minden csoportnak vannak ellenfelei, ha nem is ellenségei.

Alkalmas ellenség lehet minden "másik", akire kivetíthető sok negatív érzelmünk, komcsik, liberók, liberóbolsik, mélymagyarok, fideszmagyarok, zsidók, zsidózók, cigányok és cigózók, buzik, buzizók, mindenki, aki a "másik" csoporthoz tartozik.

Az ellenségképző tendencia szándékolatlanul képes létrejönni. Ám fel is lehet ismerni. Ha a demokratikus, racionális diskurzust tartjuk értéknek, szembe lehet menni vele, ám az ellenséges indulatokat fel is használhatják a politika szereplői.

Populizmus 2. Az ellenségképzés felhasználása

Ha a pártok ismernék a kosellecki és bioni gondolatokat, és építeni akarnának rá, akkor racionálisan fel is használhatnák szavazatmaximalizáló érdekeik szerint. Az ellenfelet rossznak, gonosznak, az "emberek ellenére valónak" vagy "démoninak" kellene bemutatniuk, s minden bajunk forrásának őt kellene megneveznünk.

Alakulhatnak úgy a szavazótáborok, hogy már csak a másik tábor gyűlölete tartja őket egyben. Azért szavazok "ezekre", nehogy "azok" győzzenek. Az ellenség gyűlölete kohéziós erő. S ha lenne legalább két tábor, akik kölcsönösen egymás elleni gyűlöletre mozgósítanának, minden "egyik" cselekvése igazolná a "másik" cselekvését, és bezárulna a kör, ahhoz, hogy ne legyenek képesek a racionális közéleti diskurzusra.

S a racionális értéktöltetű diskurzust álmodó polgároknak le kellene mondaniuk az értékeket kombináló, közéleti álmukról, s gyűlölettől hajtva táboraikban kellene maradniuk. Vagy, hogy tovább ne szakítsuk a társadalom szövetét, le kellene mondanunk értéktöltetű diskurzusainkról, mint ahogy sokan lemondtunk erről 2002 után. Nem politizálunk a családban, a baráti körben, nehogy tovább mérgesedjen a viszonyunk. S mindenki a saját tábori tévé adását, sajtóját olvasva építi egyre jobban széttartó világát. Pártja érdekei szerint.

A gyógyító kíváncsiság

Pedig el kellene kezdeni a lövészárok-barátkozást. Nincs minden diskurzusunk pártok uralma alatt, még akkor se, ha a szemantikai muníciót pártapparátusok, pártholdudvarok gyártják. A lélektani kulcs, az intellektuális érdeklődés, a kíváncsiság. Ez is harc, amit leginkább önmagunkkal kell folytatnunk.

Van persze veszély, mert ha az alapfeltevés eluralkodott, akkor az ellenségképre szerveződők ellenséget keresnek. S a lövészárok-barátkozókra két oldalról is lőnek. Mert gyengítik a tábor erejét. Mert pártérdek szól amellett, hogy hadiállapotban legyünk. De polgárként biztos, hogy kellenek nekünk ilyen táborok?

Nem lehetne más a politikai közbeszéd?