"Megesett, tehát megeshet újra."

(Primo Levi)

Ezt a konszenzust azonban egyes politikai erők felrúgták, és ahelyett hogy szavaink megtisztulnának, a felelősségvállalás akadályává válnak. Hiszen aki New York-Tel-Aviv-tengelyről beszél és ír, az a holokausztot teszi semmissé, azt szünteti meg és emeli ki egy nemzet történetéből. Aki szerint pedig Magyarországon "cigánybűnözés" van, elutasítja azt a tudást, amely sok ezer ártatlan, roma származású honfitárs meggyilkolásából "származik". Ha a roma holokausztot kiemeljük a magyar történelemből, olyan eseményként kezeljük, amely nem velünk történt meg, lemondunk arról a tudásról, amelyet a holokauszt okozta kimondhatatlan szenvedés által szereztünk magáról az emberről, a társadalomról és a történelemről. Ha így járunk el, akkor Primo Levi sorai aktuálitásak maradnak. A roma holokauszt nemcsak a roma társadalom ügye, hanem mindannyiunké, az egymást követő nemzedékeké. Nem lehet más kiút ezen az abszolút bűnnel való szembesülésből, mint az emlékezés. "Az emlékezés lázadás" - írta Konrád György a Népszabadság hasábjain (Lázadás, 2008. május 10.).

A roma holokauszt a magyar politikai közösség önreflexiójának és identitásának egyik sarokpontja. Nem lehet átlépni a "porrajmos" kifejezésen, és nem szabad hagyni, hogy a magyar romák szenvedése kilógjon történelmünkből. Helye van a holokausztról való gondolkodásban, a múltfeldolgozás folyamatában, akárcsak a közbeszédben, a tereken és a tankönyvekben is.

A kutatások szerint kb. 570 helység volt érintett a roma holokausztban, ennek ellenére 2004 augusztusáig csak a települések másfél százalékában állítottak emléktáblát vagy emlékművet 1944 óta. Azóta ez a szám emelkedett, mégis mintha az utóbbi évek történései mind távolabb vinnének bennünket attól, hogy az emlékezés és az erkölcsi természetű történelmi felelősségvállalás legyen kulturális emlékezetünk biztos támasza. Szolgaegyháza, Lenti, Nagyszalonta, Lajoskomárom, Doboz, Várpalota, Lengyel. Ezek azok a települések, amelyekben nyilasok és csendőrök 1944-ben több száz roma nőt, gyermeket, férfit gyilkoltak meg gépfegyverekel és gránátokkal. Pátka, Székesfehérvár, Tapolca, Bocfölde, Szigetvár, Pécs, Galgagyörk, Tatárszentgyörgy, Alsózsolca, Fényeslitke, Nagycsécs, Piricse, Tamásipuszta, Tiszaroff és Tiszalök. Ezek azok a települések, ahol az elmúlt tizennyolc hónapban támadást intéztek romák ellen.

Napjainkra a roma társadalom soha nem látott mértékben vált magányossá. Kiszolgáltatottságában egyre kevesebbekre számíthat, sokaknak rettegésben és félelemben kell élniük. A társadalom és a politikai osztály egy része nemcsak közönyös lett a romák sorsát illetően, hanem ellenséges is. Sok roma származású honfitársunk bárhova is fordul, falakba ütközik: a közintézményekben meg "lehet" várakoztatni; a munkahelyről minden indok nélkül ki "lehet" tessékelni; az éjjeli buszra jegye ellenére sem engedik felszállni; az iskolában külön terembe "lehet" küldeni, és az is biztos, hogy a boltban a roma kisfiú után megy a biztonsági őr azzal a föltételezéssel, hogy "ha valaki csokit fog lopni, az biztos a cigánygyerek lesz". Magyarországi napilapok és hetilapok tucatjai hirdetnek "cigánybűnözést", elfeledkezve - vagy éppen tudatosan emlékezve arra -, hogy a deportálásokat 1944-ben államtitkárként irányító Endre László a harmincas években még főszolgabíróként követelte, hogy mielőbb zárják koncentrációs táborba a "bűnöző oláhcigányokat", és sterizálják a férfiakat. A negyvenes éveken volt olyan akadémikus, aki úgy gondolta, hogy a vérkeveredés a cigányokat, mint "alacsonyabb rendű fajt" tönkreteszi. Sajnos napjainkból is ismerősek az idézőjelbe tett kifejezések.

A magyarországi közbeszéd egy része és a világháló bizonyos szigetei folytonosságot mutatnak ezekkel a történelmi előzményekkel. Újra erőre kapott a holokauszt-revizionisták társasága is. Elsődleges céljuk nem a történelmi tények tagadása. "Okosabbak" ők annál, minthogy a megkérdőjelezhetetlennel viaskodjanak. "Gondolatkísérleteik" tétje, hogy elzárjanak bennünket a múlttól és a szembenézéstől, attól, hogy roma származású honfitársainkban a szolidaritásunkra jogosan igényt tartó, segítségünkre rászoruló barátokat lássunk. Akit a rasszizmus és antiszemitizmus logikája mozgat, kitaszítja az áldozatokat a nemzetből és politikai közösségből, kiszolgáltatja őket szüleik, nagyszüleik gyilkosainak. Le kell írni: ennek ma Magyarországon kontinuitása, sőt 2009 júniusa óta politikai képviselete van magyar színekben Brüsszelben, itthon pedig nem elhanyagolható társadalmi támogatottsággal bír.

A kortárs jelenhez és a holokauszt révén megszerezhető tudáshoz csak az emlékezés révén juthatunk közelebb. Bár az utóbbi időkben egyre többet hallani a szélsőjobboldali "emlékezetről" - néha akár úgy is tűnhet, mintha az lenne a hegemón -, a magyar társadalom nagy része elutasítja ezt a gondolkodást. Ez talán a legfontosabb. Hiszen a holokauszttal való szembenézés nemcsak az emberi egzisztencia legsúlyosabb kérdéseit veti fel, hanem az emlékezés követelményét is. Szemben Kertész Imre több - túlélő - szereplőjével, mi nem bízhatunk a véletlenekben ("a sors kijátszotta Auschwitzot"), hanem tudatosan kell kialakítunk az emlékezés rítusait. Annyiban vagyunk örökösei az elkövetőknek, hogy magunkra vállaljuk a bűneikkel való szakítás terhét, visszaillesztve ezzel az áldozatok történetét a kollektív emlékezetbe.

A magyar romák üldöztetése egyenlő rangú bármely más nemzeti sorstragédiánkkal. Velünk történt, bár a roma holokauszt esetében történelmi felelősségünk is van, amely közös és mindannyiunké. Ha akarja ezt a szélsőjobboldali politikai kisebbség, ha nem. Akiket ők patronálnak, azok a tettesek voltak, akiknek mai szimpatizánsai annak a lehetőségét is el akarják venni, hogy a túlélőknek és utódjaiknak önmagukért folytatott küzdelmük megértésre és támogatásra leljen.

A Dr. Kovács Mónika által szerkesztett Holokausztoktatás és autonómiára nevelés című kötet olvasása közben egy nagyon érdekes tanulmánycímre lettem figyelmes: "Mit mesélhet a Kisnyuszi a magyar gyerekeknek a holokausztról? A holokauszt tanítása általános iskolásoknak a gyermekirodalom segítségével." Példamutató gyakorlat mindez, hiszen nem lehet elég korán kezdeni ezen esemény és fájdalom megismerését. Egy új generáció lehet az, amely útját állja a szegénynegyedekben cirkáló lesötétített autóknak, a faluvégen masírozó gárdistáknak, szemétbe hajítja a cinikus politikusok rasszista sajtóját, és nem kér a "cigánybűnözést" konstruáló álriportfilmekből sem.

Én velük tartok, lázadjunk közösen, azzal is, hogy emlékezünk!

A szerző a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter