Azon a nyomoron, amelyben régiónk országai a másik hátára mászva igyekeznek kikászálódni a mocsárból. Bárgyúan azt gondolva, hogy a másikat a sárba taposva vezet az út a vágyott Nyugatra. Pedig a másikat víz alá nyomva csak azt éri el bármelyikünk is, hogy a hirtelen kiemelkedés után nagyobb lesz a csobbanás a visszazuhanáskor.

A történelem kódolta ellentéteinket, mintegy büntetésként, hiszen valóban előrejutni csak ezeket leküzdve lennénk képesek. Mert a régió országaiban együttesen sokkal nagyobb gazdasági potenciál rejlik, mint külön-külön.

Ehhez képest az utóbbi majd két évtized azt mutatta, hogy a politikai, történelmi ellentéteket csak ritkán és inkább csak mutatóban sikerült meghaladni a gazdasági összefogásban. Sőt inkább az volt a jellemző, hogy akinek néhány évig kicsit jobban ment, máris a pénzvilág kegyeit keresve fitymálta le a szomszédait, azt bizonygatva, hogy ő mennyire különbözik a többiektől.

Volt ezt kitől megtanulniuk a környező országoknak. Ordító egérként viselkedtünk, amikor megszenvedett eredményeinket nem megtartani igyekeztünk, hanem nagyképűen naponta a világ tudomására hozni: bennünket már nem is lehet egy lapon említeni a szomszédainkkal. Akik megtanulták a mutatványt tőlünk, de nem tanultak belőle. Amikor ők lettek az éltanulók, és mi kerültünk a szamárpadba, kézzel-lábbal bizonygatták az éppen őket ajnározó pénzvilágnak, hogy már mennyivel különbek, mint mi. Nekik is túl csábító volt elhinni: bárki ledolgozhatja évszázados lemaradását pusztán azzal, hogy néhány évig képes szép számokat produkálni. Mintha térségünk felemelkedéséhez eddig tényleg csak a maastrichti kritériumok hiányoztak volna.

Most, hogy bukott angyalként ismét mellettünk köt ki Románia vagy Szlovákia, nagy a kísértés a kaján mosolyra, de erre semmi okunk. Másodszorra már tényleg felismerhetnénk: nekünk attól nem lesz jobb, ha nekik rosszabbul megy. Mi is megszenvedjük a másik baját, ahogy ők is a miénket. Ha tele van az esztergomi Tesco parkolója szlovák rendszámú autóval, mert a meggyengült forint miatt érdemes átjárni vásárolni, akkor az itt elköltött pénz áfája hiányozni fog a szlovák költségvetés bevételeiből.

Összefogásunkban és együttműködésünkben legalább akkora gazdasági potenciál van, mint amekkora kárt okoz ennek hiánya. Belegondolni is hervasztó például, mekkora pénzt költöttek fölöslegesen a térség országai, hogy egymásra licitálva, óriási kedvezményekkel magukhoz kössék azokat a nagybefektetőket, akik egy fillér támogatás nélkül is letelepedtek volna itt, hiszen elemi érdekükben állt az olcsó termelési lehetőség kihasználása és az új piac elfoglalása. Ha az értelmetlen rivalizálás helyett a régió államai képesek lettek volna legalább minimálisan összefogni, sokkal olcsóbban kipréselhettek volna ugyanannyi munkahelyet a multikból, akik persze nevetve hagyták, hogy egymást nem kímélve harcoljanak a kegyeikért. Az pedig már valóban utópiának tűnik, milyen lehetőségek rejlettek volna abban, ha ezek az országok összehangolták volna adórendszerüket, fejlesztéseiket, gazdaságpolitikájukat.

Ez a hajó elment, de itt maradt egy másik, amelyben együtt ülünk, és ha nem egyfelé evezünk, eztán sem fogunk gyorsabban haladni, mint eddig. De csak nem arra születtünk, hogy egymást püföljük az evezőlapáttal.