Élete "nagy nyereségének" tartja ugyan, hogy megtanult eszperantóul, tudja, "milyen remek nyelv, mennyire kreatívan használható, mennyire megkönnyíti első idegen nyelvként a többi elsajátítását". Másfelől azonban megjegyzi, hogy a "csak eszperantóul, lováriul stb. tudó diplomás piaci értéke éppúgy nulla, illetve pillanatokon belül az lesz, mint azé, aki egy idegen nyelvet sem beszél".

Én itt szeretnék kissé eltérni a vita fő irányától. Egy szinttel feljebb lépnék a témák hierarchiájában: miért olyan a nyelvek általános megítélése, amilyenből Révész is kiindul? Ez rendben van-e?

Az Európai Unió letette voksát a nyelvi sokszínűség mellett. Soknyelvű Európát szorgalmaznak elvben az Európai Unió nyelvpolitikai dokumentumai: ezek a jövőben a sokeszközű nemzetközi kommunikációs gyakorlatot célozzák meg. Ahhoz kíván az Európai Unió segítséget adni, hogy Európa részeinek kulturális élete ne visszaessen, hanem a lehetőségek szerint kapjon új erőre.

Ez a helyzet az elvi deklarációk szintjén. Három nyelv ismeretét, eredményes használatának képességét, legalább két idegen nyelv elsajátításának a lehetőségét szorgalmazza, kívánatos voltát tartalmazza az oktatás európainak mondott eszményképe.

Ezzel egyidejűleg a mai gyakorlatban lépten-nyomon az angol nyelv térnyerését látjuk, nemcsak spontán módon, hanem az intézmények közreműködésével. A nemzeti nyelvek használata tért veszít, a nyelvi közvetítés lehetőségeinek palettája mintha szűkülne.

A kisebb nyelvek deklarált támogatása akkor volna hiteles, ha az Európai Unió tagállamai azért is tennének valamit, hogy az angol használata mellett a nemzetközi kommunikáció más módjai is fennmaradhassanak és fejlődjenek. A nemzetiségi nyelvek működjenek hídnyelvekként. Jó volna, ha egy francia, lovári, német, román, szlovák témát taglaló magyar tudományos cikk tartalmi kivonata nem, vagy nemcsak angolul jelenne meg, hanem magyarul, németül, románul, szlovákul, eszperantóul, illetve ezeken (a témákkal harmonizáló) nyelveken is. A lovári nyelv presztízsét is az emelné, ha a nyelvoktatással párhuzamosan a nyelv szakmai alkalmazása is megindulna, fejlődne.

E tekintetben az eszperantó nincs kiemelkedően rossz helyzetben, de itt is természetessé kell tenni, hogy a nyelv alkalmazását az eszperantómozgalom körein kívül is tudomásul vegyék, s annak a továbbiakban legalább a spontán jelentkező igények mértékében teret adjanak.

Tehát nem a vizsgadivatot kell visszafogni, hanem a szaknyelvi alkalmazás körét kell fokozatosan bővíteni, így lehetővé tenni, hogy a nemzetközi kommunikációban a rendelkezésre álló eszközök a megérdemelt módon versenyhelyzetbe kerüljenek, hogy az állampolgárok is megválaszthassák a nekik könnyebb, nagyobb lehetőséget, szabadabb önkifejezést lehetővé tevő eszközt.

Nem tartom tehát igazságosnak és helyesnek, hogy az óriási forrásokkal rendelkező nyelvek pozitív diszkriminációját tovább fokozzuk, miközben nap mint nap a nyelvi sokféleség értékeiről papolunk. Az sem helyénvaló, hogy míg a magyar állampolgárok lassan egymástól is megkövetelik az angol nyelv ismeretét, a Magyarországon működő külföldi cégek megengedhetik maguknak, hogy sokszor nevüket, alapvető információikat is csak angolul helyezzék a szemünk elé. Magára vessen a műveletlen ember, ha ki sem tudja ejteni a cég, az intézmény nevét.

Na jó, az azonosíthatóságukat óvják. De ma már sokszor egy "értelmező", egy magyarázó köznév is hiányzik, még magyar cégek angol cégneve mellett is, amely pedig a helyieket is, de talán a külföldieket is segíthetné. Ismerkedhetnénk, a kölcsönösség alapján.

A nyelvek együttes, kiegészítő használatának sincs kialakult, jó hagyománya... még?

Végezetül: az eszperantónak is, a román (a beás), a lovári, a horvát, a német és más, mifelénk használatos nyelveknek egyaránt meg kell adni azt a tiszteletet, amely lehetővé teszi, hogy alkalmazásuk tovább erősödjön, hogy a bennük rejlő lehetőségek valóban kibontakozzanak.

Akik ezeket a nyelveket ismerik, szeretik, ebben segítséget nyújthatnak.

A szerző nyelvész 

Egyetértek: Európa nyelvi sokszínűségének megőrzéséért sokkal többet kell tenni, mint ami ma tétetik. E tekintetben az EU deklarációi és gyakorlata között mély a szakadék.

Az is világos, hogy az angol nyelv fölényét világhatalmi pozícióik alakították ki, és ennek semmi köze a nyelv minőségéhez. Ha a brit birodalom és az Egyesült Államok lappul beszélne, beszélt volna, a lapp lenne a legkurrensebb nyelv. A néhány privilegizált világnyelvre épülő nemzetközi kommunikáció nagyon távol áll a legracionálisabb és legigazságosabb lehetőségtől.

A dilemma ismerős: ha nem alkalmazkodunk a fennálló helyzethez, elveszünk. Ha alkalmazkodunk: erősítjük. Ezt a dilemmát nem lehet teljesen feloldani, egyoldalú, életidegen lépésekkel pedig semennyire sem.

Az a diplomás, akinek nem lehet a szakmája friss irodalmát a kezébe adni, akit nem lehet egy konferenciára elküldeni, aki nem tud egy külföldi kollégával együttműködni, másodosztályú, jövőtlen diplomás. Ezért van értelme, ha van, a diplomához nyelvvizsgát követelni, s akkor értelemszerűen olyan nyelvből kell azt megkövetelni, melyen a szakirodalom, a konferencia, a külföldi kolléga "beszél". Ha a tényeknek megadjuk a tiszteletet, attól azt még a kisebb nyelvektől nem vonjuk meg.

Mi, Wacha Balázzsal ahhoz a szerény kisebbséghez tartozunk, mely tapasztalatból tudja, hogy az eszperantó sokkal alkalmasabb (lenne) a nemzetközi nyelvi kommunikáció funkciójára, mint bármely etnikum nyelve, s még azt is tudjuk, hogy az elsajátítására fordított idő bőven bejön a többi nyelv tanulásakor. Mivel a mi tudásunk a belátható jövőben kisebbségi marad, nem ajánlhatjuk az eszperantót jó lelkiismerettel a jelen világnyelvei helyett, sokkal inkább együttes tanulásra, illetve a nyelvtanulás kezdetére: ajándék nyelvnek.

Révész Sándor