Csakhogy a prostitúció létén, valamint erkölcsi és büntetőjogi megítélésén nem változtat a stricik (a gyakorlatban egyébként is nyilvánvalóan kivitelezhetetlen) kiiktatása. Ha a prostitúció okozta etikai és bűnügyi problémák enyhítésére, netán kiküszöbölésére törekszünk, nem kerülhetjük el, hogy válaszoljunk arra a kérdésre, miért is tilos a prostitúció.

Kezdetben, amikor a kereszténység a római impériumban államvallássá vált, a szexualitás csak az utódnemzés céljait lett volna hivatott szolgálni. (Jog)utód csak "szentesített" kötelékből (házasságból) származhatott, és "isteni áldásnak" minősült. A magasztos erkölcsi szempontok mellett fontos volt a jogi-gazdasági áttekinthetőség is. (Kifejezetten "jól jött" a paráznaságot tiltó parancsolat.) Házasságon kívüli (hetero- és homo-) szexuális élet persze létezett, ingyenes is, fizetős is. Társadalmi jelenséggé azonban a prostitúció a reformációt követő új gazdasági rend kialakulása után vált, amikor pénzért minden kapható lett: a cipőfűzőtől a grófi címig. A vallás nem, de a polgári erkölcs megtűrte a "nyilvánosházakat" és az előkelő vagy (ágról)szakadt magánzókat. A mikrobáknak - különösen a nemi úton terjeszthető betegségek kórokozóinak - a felfedezése új szempontot helyezett előtérbe: a higiénét. A társadalmak akkor nem a tiltás eszközét választották védekezésül, hanem a szabályozásét: a bordélyházakban és az utcán működő "lányok" orvosi ellenőrzését és egészségi állapotuk kifogástalanságának igazolását, a "bárcát". (De mivel az előkelő kurtizánok ellenőrzésére nem mindig találtak módot, egész Európa arisztokratáit, nagypolgárait, művészeit tizedelte a szifilisz - feleségeikkel és élettársaikkal együtt -, amíg csak a penicillinnel gyógyíthatóvá nem vált!)

A női egyenjogúsági mozgalmak, majd az iszonyatos szenvedéseket okozó két világháború erkölcsi tanulságai ráébresztették a keresztény világot minden egyes emberi élet igazi értékére. Ennek folyományaként készült a New York-i egyezmény, amely a "nyilvánosházak" bezárására kötelezte az aláíró államokat. Ez gyakorlatilag a prostitúció betiltását jelentette. A dokumentum szerkesztőit az a helyes, vallási és világi tekintetben egyaránt mindmáig érvényes elv vezérelte, hogy a társadalom nem engedheti meg senkinek, hogy testi egészségét, azaz tulajdon életét árusítsa, mert az egyedi, egyszeri, azaz megismételhetetlen, pótolhatatlan (esetleg Istentől való). De arról nem szól az egyezmény, hogy mit kell tenniük a társadalmaknak azért, hogy senki ne kényszerüljön olyan tevékenységre, amelyről biztosan tudható, hogy károsítja épségét. Nem is történtek ilyen intézkedések, ezért nem csoda, hogy az általános tiltás ellenére a prostitúció elterjedtebb, mint valaha, sőt a tiltásnak köszönhetően mindenütt a szervezett bűnözés irányítása alá került.

Sárosi - bár nem mondta ki - ezeket a stricimaffiákat akarja megbüntetni. Ez - a dolog természeténél fogva - igen nehéz, jelen magyar viszonyok között gyakorlatilag lehetetlen. Ám ha sikerülne is, a prostitúció, illetve annak erkölcsi és higiénés elfogadhatatlansága továbbra is mérgezné viszonyainkat. A kérdés tehát az, hogy tehetünk-e ez ellen.

Szerintem igen, ámbár nem "olcsón"! Mindenekelőtt tudomásul kellene vennünk, hogy a törvényi tiltás (ebben az esetben) kontraproduktív. Egyrészt gyakorlati okból: ez a "bűncselekmény" naponta sok ezerszer valósul meg, miközben évente egy-két (szegről-végről) idevágó bírói ítélet születik. (Ennek a kilátástalanságnak a kifejeződése az is, hogy a főszereplőket - tulajdonképpen saját magunkat - automatikusan "felmentjük".) Sokkal fontosabb azonban, hogy erkölcsi megfontolásból sem szükséges már a tilalom. Modern higiénés viszonyok között megoldható, hogy a szexuális szolgáltatást nyújtó személy saját egészsége, testi épsége ne kerülhessen veszélybe, és a kliensét se veszélyeztesse. Ez elegendő ahhoz, hogy a szekuláris társadalmak tudományosan indokolható erkölcsi elvárásainak megfeleljünk. Nem hívő ember nyugodt lelkiismerettel szolgáltathatna és vehetne igénybe szolgáltatást, ha a testi épséget a tudomány és a technika vívmányaival élve, megfelelő ismeretek birtokában (szakmai iskolázottsággal) biztosítani tudná. Akkor tudná, ha az állam - tiltás helyett - szabályozna!

A keresztény hívők elgondolkodhatnak azon, hogy elfogadják-e örömforrásként a testiséget, vagy ragaszkodjanak a szexualitás lelki hátterének, gyermeknemző funkciójának, tehát "szentségének" kizárólagosságához (amit természetesen ateisták is megtehetnek). Van azonban egy példa a vallásos keresztények számára is a "mesterséges" örömforrás elfogadására: a bor! Nem rossz, kicsit árt is, fizetni is kell érte, a világ és az egyház mégsem omlik össze tőle.

A prostitúció problémájának "megoldása" után azért ne felejtsük el, hogy modern világunkban a házasságon kívüli nemi kapcsolatoknak (hagyományos kifejezéssel: erkölcsi botlásoknak) csak egy töredéke köthető üzleti kapcsolathoz. A többi koitusz jelentős része sem szerelem vagy kölcsönös vonzalom beteljesülése, hanem valamilyen egyéb okból, érdekből történik. És (horribile dictu!) még érdekházasság is létezik, bár a házasság és az anyagi érdek kapcsolata ma már korántsem olyan általános, mint a kereszténység meghatározó világi hatalma idején.

O tempora, o mores! - mondanánk elsőre. Pedig inkább azt kellene mondanunk: ecce homo.

A szerző orvos