Az elmúlt két évben a régiós devizák árfolyama a forintéhoz hasonló, gyengülő trendet mutatott. Ezért a gyengébb forint versenyképességünket csak az eurózóna felé javította. De míg nálunk közben emelkedett a kamat, addig Csehországban, Lengyelországban a kamatot 2-3 százalékponttal csökkentették, 2-4 százalék körüli szintre, s ez megkönnyítette számukra a válság kezelését.

Kell-e félni attól, hogy a forint kisebb gyengülése lavinát indít el, s végül 20-30 százalékos leértékelődés következik be? A nemzetközi pénzügyi, gazdasági helyzet ma nyugodtabb, mint két-három hónapja. Tűnőben vannak azok a félelmek, hogy Kelet-Európa a pénzügyi összeomlás szélén áll. Ezért nagyarányú forintgyengülést valószínűleg még három százalék körüli kamatcsökkentés sem eredményezne.

2008 őszéig a domináns szakmai felfogás az volt, hogy magas kamatokat kell kínálni a forintkötvények külföldi vásárlóinak. Az IMF belépése lehetőséget ad rá, hogy ettől az elvárástól átmenetileg eltekintsünk. Újabb forintállamkötvények kibocsátása a következő hónapokban nem feltétlenül szükséges, emiatt nem kell a magas alapkamatot fenntartani.

Ha 10-12 hónap múlva sor kerül újra államkötvény kibocsátására, célszerűbb lesz alacsonyabb szinten kokettálni a nemzetközi pénzpiac szereplőivel. Ha ezen a szinten nem lenne kereslet, akkor még mindig lehet emelni a kamatot. Fordítva sokkal nehezebb. Évek is eltelhetnek, amíg a magas kamatszinten kibocsátott forintkötvény után sikerül 2-4 százalékkal lejjebb vinni a kamatokat.

Ha egy ország kamatszintje a többiét meghaladja, akkor (még elfogadható kockázat esetén) a valutája iránti kereslet nő, és felhajtja a valuta árfolyamát. Ez a forint esetében kedvezőtlen a termelés, a foglalkoztatottság és így a válságból való kilábalás szempontjából.

Pénzügyi válságok idején a válságkezelés egyik fontos eszköze a valuta leértékelődése. Az exportőrök nagyobb bevételre tesznek szert, az import drágább lesz, és így javul a belföldi termelők versenyhelyzete. Legutóbb nálunk az 1995-ös Bokros-csomag élt ezzel az eszközzel.

2001 óta legalább 100 ezer munkahely szűnt meg a forint felértékelődése miatt. Felszámolódott textiliparunknak legalább a fele, megroggyant az élelmiszeripar és a mezőgazdaság.

Az árfolyamsáv 2001. áprilisi kiszélesítése előtt 267 forint volt az euróárfolyam. Ennek ma 338 forintos árfolyam felelne meg, mivel az elmúlt 8 évben a fogyasztói árak emelkedése Magyarországon 26 százalékkal magasabb volt, mint az eurózónában. Nem lehet azt állítani, hogy az a 267 (mai értékben 338) forintos szint elfogadhatatlan lett volna az állam polgárai számára, viszont ilyen kurzus mellett még megtalálta a számítását az élelmiszer-gazdaság és a könnyűipar is. Gazdaságunk nem függött úgy, szinte monokultúrás módon a gépipar teljesítményétől, mint ma. Szerintem a válság kezelését segítené egy akár eddig a szintig leértékelődő forint. A leértékelődést a magasan tartott alapkamat gátolja.

A jegybank azért fél a leértékelődéstől, mert a devizahitelesek terheinek emelkedése miatt erős politikai kritikát kaphat. A devizajelzálog-adósok kompenzációja esetén a gyengébb forinttal szembeni félelmeket jelentősen csökkenteni lehetne. A lakosság 4700 milliárd forintnyi devizajelzálog-hitele esetében fel lehetne vállalni egy 12 százaléknyi árfolyamveszteség kompenzálását mondjuk a 300 és 336 Ft/euró közötti sávban, nagyjából négy évre. Ennyi idő alatt már a forint és az euró közötti inflációs különbözet is megközelítheti a 12 százalékot. Ez a kompenzáció maximálisan 75 milliárd forintba kerülne évente. Ezt fedezné a leértékelődés keltette gazdasági növekedésből származó magasabb adóbevétel. Az évi 75 milliárd többletbevétel akkor jön össze, ha a GDP szintje 0,7 százalékkal magasabb. Ebből a turizmus várhatóan 0,2 százalékot adhat, így az áruforgalomban még legalább a kivitel egyszázalékos emelkedését és a behozatal egyszázalékos csökkenését kell elérni. 12 százalék leértékelődés esetén szerintem ez nem teljesíthetetlen elvárás. Valószínűnek tartom, hogy a növekedési hatás ennek 2-2,5-szerese lesz. Mindenesetre alapos modellezéssel kellene megvizsgálni a leértékelődés hatását a nemzeti jövedelem alakulására.

Kérdés, hogy a most külföldi tulajdonban levő kötvények tulajdonosait kellene-e valamivel kompenzálni. Szerintem nem, de ha mégis, akkor legfeljebb olyan mértékben, hogy a következő négy évben lejáró forintkötvényeik hozama ne legyen kisebb, mint ha a pénzük ez idő alatt német kötvényben lett volna.

Egyébként a devizaadósok terhei jobban függnek az országkockázat megítélésétől, mint az árfolyamtól. Ha az országkockázati felár mai igen magas, 3-5 százalékos szintjét két százalékponttal sikerülne lejjebb vinni, és ettől két százalékkal csökkenne a devizaadósok felé felszámított kamat, annak a hatása felérne 16-18 százalékos forinterősödéssel. A vártnál jobb GDP- adat, a kamatkiadások csökkenése miatt javuló deficitmutató, a külkereskedelmi mérleg révén a fizetési mérleg javulása, a bankszektor erősödése (a devizaadósok kompenzációja miatt) mind olyan tényezők, amelyek a felárat csökkentik.

A leértékeléshez az infláció növekedésétől, az árak drágulásától való félelem kapcsolódik. Ma azonban az áremelés keresleti korlátja sokkal erősebb, mint korábban. Mérsékelt forintgyengülés esetén az inflációs hatás nem lenne túl erős, legalábbis eleinte. A kereskedelem jelentős része az év első hónapjaiban átárazta az import fogyasztási cikkek nagyobbik hányadát a 300 Ft/euró körüli kurzushoz igazodva. A gyengüléstől tehát a jelenlegi extra kereskedelmi árrés szűnne meg először. Egyébként az eurókurzus minden tízforintnyi változásának egy százalék körüli inflációs hatása van.

A forint leértékelődése tehát maga finanszírozná a negatív következményeit. Így a lépéssorozat két másik eredménye az állami kamatkiadások és az országkockázati felár csökkenése lenne. Ezeknek a hatása (külön-külön, éves szinten mintegy 100 milliárd forint) lenne a "tiszta haszon".

Kérdés: ha ilyen egyszerű a képlet, akkor miért nem lépnek az illetékesek? Azért, mert félnek attól, hogy őket teszik meg bűnbaknak, ha a változások hátrányosak egyes rétegek számára.

A választási év előtt álló kormány pozíciója is meg az MNB-é is gyenge radikálisabb lépések megtételéhez. Az új kormánynak talán lenne mersze hozzá, de nem biztos, hogy addig kellene várni. A parlamenti pártok mindegyike kiemelt jelentőséget tulajdonít a foglalkoztatásnak. Egy higgadt, szakmai jellegű egyeztetés ebben a kérdéskörben jó alapot adhatna az előrelépéshez.

A szerző közgazdász