Az utóbbi húsz évben alig akadt olyan esztendő, hogy a gyümölcsszezon ne hozott volna magával valami ágazati huzakodást. Volt itt már mindenféle - alma-, ribizli-, meggy-, dinnye-, szilva-, ki tudja milyen - "háború", amelyek forgatókönyve mindig egy sémára járt: a gazda elégedetlen, mert alacsony a felvásárlási ár, a fogyasztó meg nem érti, miért kapja a "termelőinél" háromszor drágábban ugyanazt az árut. Mindeközben a feldolgozóipar is válságról válságra vergődik. A pultokon viszont ott a soha nem látott minőségű és választékú kínálat - nagy része azonban külföldről jön, és most már egyáltalán nem csak a hazai szezonon kívül, hanem folyamatosan.

Gyanítom, a magyar átlagkertészt már megüti a guta, ha az összefogás szükségességéről papolnak neki. Ment ő, amerre mondták, csinált magának vagy száz termelő és értékesítő szövetkezetet, de abból jó, ha öt-hat működik, a többi csak vegetál. Ezek ugyan jórészt kormányzati és uniós segítséggel alakultak, ám arra kevesen mertek gondolni, hogy eljön az idő, amikor több százmilliónyi adóforinttal kell beszállnia az államnak az egyik ilyen tömörülésbe (három "tész" közös cégébe) a Dél-Alföldön, hogy össze ne omoljon és vissza ne kelljen fizetni a támogatásként felvett milliárdokat az EU-nak. Baj van tehát. Már persze, ha a dolgok "hivatalos" részét nézzük, azokat a tételeket, amelyekről számla, szállítólevél, netán adóhatósági szempontból is elfogadható költségelszámolás készült. Csakhogy létezik egy másik világ is, ahonnan nem érkezik panasz, csendben élnek és virulnak a kisebb-nagyobb bizniszek - hetvené' veszünk kisteherautó-platónyi rekeszes barackot Dorozsmán, ötvené' almát Kisvárdán, hozzuk minimum a duplájáért Pestre. Ha meg az úton netán rendőr kérdezné, honnan is az áru, igazolásul hát ott a mi hazánk legtürelmesebb dokumentuma, az őstermelői igazolvány, ami immár hosszú évek óta mindenféle hivatali érdeklődés ellen hatásosnak bizonyul. Még óvatos hivatalos becslés sincs arról, mennyi áruról, hány milliárd forintról kell ez ügyben beszélnünk.

Lassan ideje lenne elgondolkodniuk az arra illetékeseknek, miért is nem képes a hazai agrártermelés és kiskereskedés finoman szólva is legszürkébb ágazatában évek óta semmiféle, az évről évre újratermelődő válságokon túllépő, életképes és a rendszer egészét átfogó programot elfogadtatni és végrehajtani akár a szakma, akár a kormányzat. A válasz persze igazából egyszerű: már a legkisebb tészbe is úgy kell leadni az árut, hogy arról papír készül - no, itt bukik meg mindenféle egészséges próbálkozás. Így hát marad évről évre minden a régiben, hiszen a politikai szempontból oly érzékeny őstermelő joga a szürkegazdálkodáshoz szent és sérthetetlen. És bár az egész valóban "nagyon nem stimmel", még esély sincs arra, hogy bármi is változzon. Marad hát az állandó "háborús" helyzet. Akad, akinek ez így jó. Nagyon jó. Neki nem az import az igazi ellenfél, hanem egy esetleg szaglászni kezdő adóhivatal.