Mára azonban minden megváltozott. Amit konzervatív körökben illik az oktatás tragikus romlásaként megélni, az nem más, mint struktúraváltás. Immár egy-egy évfolyam kétharmada érettségizik, és azzal a lendülettel megy is tovább a felsőoktatásba. A felvételi nem cezúra, hanem a lehetőségek felmérése: mire elég a korábbi teljesítmény, s amire elég, az valóban érdekes-e, vagy érdemes valami másba belefogni. Az egyetemi karriert egy mai fiatal nem tíz, vizsgázással és bulizással elegy szemeszternek tekinti, hanem az érvényesülés viszonylag kellemes, első lépcsőfokainak. Az erre szánt öt-tíz év alatt sok mindent ki lehet próbálni, elég nagy a mozgástér, és kreditszerzés közben szinte magától is szövődik a kapcsolati háló.

Mindez persze irtózatosan sokba kerül - nekünk, mindnyájunknak. A tömegoktatáshoz tömegintézmények kellenek, ráadásul nagy tömegben: meg is születtek, magára valamit is adó kisvárosnak manapság saját egyeteme van. Az állam meg csak fut a pénze után. Felülről, trükkös módon próbál belenyúlkálni az önjáróvá vált rendszerbe. Igyekszik a nemzetgazdasági érdek felé lökdösni a képzési létszámokat, próbál neki tetsző minőségi elveket érvényesíteni, ösztönöz és megszorít, közben pedig dermedten tapasztalja néha, hogy valójában fogalma sincs, mi történik. Mert vegyük csak a bolognai rendszert: évek óta rettegjük, mi lesz, ha széles diáktömegek alapfokú diplomával a zsebükben döbbennek rá, zsákutcába kerültek, mert nem jutnak be a mesterképzésbe. Aztán meg itt a nagy meglepetés, hogy szakok százain lehetetlen betölteni a mesterképzésre meghirdetett helyeket - egyszerűen nincs elég jelentkező.

Ha a felsőoktatást úgy hagyjuk, ahogy ma van, abból alapjában véve semmilyen baj nem származik. A funkcióját ma is betölti, az a diák pedig, aki kellő elszánással és tehetséggel is bír, akár jó minőségű, magas szintű képzésre is szert tehet. A többiek ügyét pedig elrendezi a piac: elvégre a munkáltatók eddig is pontosan tudták, melyik diploma mit ér. Gond tehát csak akkor lehet, ha az ország a továbbiakban képtelen lesz finanszírozni ezt a kedélyes laissez faire felsőoktatást. Ez esetben szorosabbra kell ugyanis fogni a gyeplőt, ami csak két módon képzelhető el. Egyrészt úgy, hogy a rendszer ne csak vigyen, hanem hozzon is pénzt - azaz ösztöndíjakkal kiegészített, a teljesítményt honoráló, de mégiscsak: tandíj bevezetése révén. Másrészt meg úgy, ha megmarad a deklarált ingyenesség, de ellehetetlenülnek a gyengébben teljesítő intézmények, és radikálisan csökken az államilag finanszírozott helyek száma. Az így kialakuló állami elitoktatás antidemokratikus és diszkriminatív lesz. Megteremtésétől remélhetőleg mindenkit visszatart, hogy a saját bőrén is megtapasztalta - mondjuk úgy huszonöt évvel ezelőtt.