Szociáldemokrata, egyrészt, mert kultúrát képviselő, nevelő párt volt az általam álmodott, másrészt, mert ez a párt bizony a szegény emberek pártja volt, amelybe gazdagok is beléphettek, ha akartak és persze, ha jól viselkedtek.

Végezetül pediglen polgár volt a pártom, mert szabad választások, parlamentarizmus, szólásszabadság, minden létező és létezett polgári vívmány képviselője és utolsó leheletig való védelmezője volt.

Mik voltak a párt fő jelszavai?

Nos, azokat én álmodtam meg magamnak - ingyért. Nem kértem föl rá céget, tanácsadót, milliókért brandcsinálót, nem fizettem ki tízmilliókat nyolc-tíz flekkért, öt-hat szóért, és nem kértem vissza milliókat a megbízásért.

Nem. Álmomban úgy jártam el, mint egy szociáldemokrata. Olvastam, tanultam éveken, évtizedeken át, tanultam nálamnál okosabb barátaimtól, hallgattam őket, figyeltem, gondolkoztam, hánytam és vetettem, tanultam, tanultam, tanultam, mert tudtam, hogy a tudás hatalom, és végül saját kezűleg ragadtam meg - no nem a hatalmat, hanem a szövegszerkesztőt. Mert a hatalom azzal kezdődik manapság.

Az én álompártom jelszavai a következők voltak:

1. A nemzet: kultúra. 2. A szomszéd: testvér. 3. Nem csak a gazdag ember ember. 4. A kapitalizmus olyan rossz, aminél még nem találtak ki jobbat - de ez még nem jelenti azt, hogy nem is lehet kitalálni jobbat.

Miután az elvi alapokat lefektettem, megszerveztem magát a pártot is.

Egészen pontosan: nem megszerveztem, nem alapítottam új pártot, hanem egy régit, egy már létezőt töltöttem fel. Fölhasználtam egy kiüresedett, élettelen, szétrohadt párt kereteit.

Mégpedig úgy, hogy beleléptem.

Nem egyedül, hanem sokadmagammal, ismerős és ismeretlen barátaimmal, akikkel szinte csak annyi a közösségünk, hogy minden ember ember, és ne mindig a szegény legyen a legszegényebb.

Beléptünk, kitakarítottuk a felgyülemlett mocskot odabenn, és felélesztettük a halott pártot.

A módszer lopott volt, egyébként. Attól a párttól loptam, amely az álmomban életre kelt. Úgy hívják MSZP, vagyis Meredekhegyi Szocialista Párt. Ennek a pártnak volt általános gyakorlata tagokat vásárolni, beléptetni, s aztán a párton belüli riválisokat ezen tagok szavazatainak segedelmével eltávolítani.

Álmomban ugyanezt csináltuk, csak pénz nélkül. Itt a meggyőződés volt a hajtóerő.

Beléptünk, és elkezdtük eretnek eszméinket terjeszteni odabenn. Például miszerint: szociáldemokrata nem lop. Szociáldemokrata nem rasszista. Szociáldemokratának legfőbb ügye az oktatás, a nevelés, a kultúra. És persze, egy lassacskán fasizálódó országban a legaktuálisabbat: szociáldemokrata mindig antifasiszta.

A polgári jobboldali is antifasiszta. Vagyis hát annak kéne lennie. Csak éppen nálunk nem az, ez a bökkenő.

A magyar jobboldal szélső. A magyar jobboldali, ha nem szélső, akkor taktikázik éppen. Ha meg őszintén gondolja, hogy nem az, akkor nem számít. Nem számít jobboldalinak a többi jobboldali szemében.

Demokratikus polgári mentalitású jobboldali nem tűrhetné szó, kiáltás, dühödt ordítás nélkül mindazt, ami a magyar jobboldal szócsöveiből, orgánumaiból, televízióiból, rádióiból és persze internetes fórumaiból hangzik, ömlik, árad és özönöl.

De a magyar jobboldali tűri. Szereti. Csinálja.

Nincsen demokratikus jobboldali magyar.

Vagy ha van, hallgat. Szótlan. Kushad. Gyáva.

Az én álompártom magányos párt volt, bizony. Kisebbségi, ellenzéki, sőt üldözött. Nem baj az. Volt ilyen már nemegyszer.

De akkor se lett az én pártom soha náci. Még csak meredekhegyi sem soha. Mindig emberi maradt. Soha nem náci.

Az ember nem azért nem náci, mert nácinak lenni most éppen nem ildomos, nem trendi, nem fizetődik ki, nem kecsegtet kellő haszonnal. Az ember azért nem náci, mert ember nem náci. Mert az ember ember. Ha az ember nácivá lesz, akkor kilép az emberi rendből. Ha sztalinistává lesz, hithű, kegyetlen, a vélt cél érdekében minden és bármily eszközhöz folyamodó, s végül önként és kéjjel ölő sztalinistává, akkor is kilép.

Az ember ember. És ember nem lehet se fasiszta, se sztalinista, de nem lehet meredekhegyi szocialista sem.

Ilyen egyszerűek voltak bizonyos dolgok az én álompártomban.

És aki ezt nem értette meg, nem fogadta el, attól szépen, békésen elköszöntünk. Vagyis a meredekhegyi szocialisták szinte valamennyi vezetőjétől.

Az én álompártom nevelő párt volt. Mert az emberségre is nevelni kell. Ezt felejtették el a meredekhegyiek. Nevelni iskolával, szemináriummal, sajtóval, rádióval, televízióval, internettel - emberségre, kultúrára, toleranciára, történelemre, irodalomra, természettudományra. Nevelni kell, de nem agitálni, nem uszítani, nem manipulálni. Nevelni gondolkodásra, kételkedésre, magányra is, ha kell. A magát balnak tituláló oldal hagyta, hogy az országból kipusztuljon a ráció, az ész.

A liberális fütyül a nevelésre. Ő csak szétosztja a számítógépeket, melyek segedelmével aztán az ország legeldugottabb zugába is eljutnak az ordas eszmék.

De a jobboldal az nevelt és nevel.

Az embertelenségre nevelés az bezzeg folyt itt húsz éven át, konkurencia nélkül, zavartalanul. Interneten, sajtóban, rádiókban, televíziókban, de bizony iskolákban, egyetemeken és olyik templomban is.

Ennek érik most be gyümölcse. Kellett hozzá sok minden egyéb is, persze: válság, korrupció, szegénység, butaság. De a szellemi, lelki megdolgozás nélkül ezek önmagukban nem lennének az embertelen, az Ordas-Magyarország megszületéséhez elégségesek.

De van és volt másik Magyarország is; Ady, Móricz, Bartók, Szabó Ervin, Kunfi Zsigmond, József Attila, Radnóti, Bibó, és persze Esterházy, Nádas, Kertész, Spiró és a többiek Magyarországa. Amelynek egyenrangú polgára Thomas Mann, Hasek, Babel, Hrabal, Menzel, és a többi, sorolhatnánk vég nélkül, hál isten, őket is.

Az én pártom az ő Magyarországuk újjáépítését tűzte célul.

És aztán, mikor alábbhagytak az indulatok, szépen munkához is láttunk, akik megmaradtunk.

Ekkor fölébredtem.

Sajnáltam.

Szép álom volt.