A jogállam és a pofon

Enyhe derűvel olvastam végig Szikinger István részletes jogi fejtegetését a Magyar Gárda július 4-i tüntetésének feloszlatásáról és a magyar jogállamiság sérüléséről (A jogállam alapjai, július 13.).

Vitába szállni eszem ágában sem lenne, de nagyon remélem, hogy a tudós jogász úr már megtette a bemelegítő csuklógyakorlatokat ahhoz a cikkhez is, amiben azt a jogállami megoldást elemzi, melyet a Magyar Gárdával kapcsolatban Orbán, a pártvezér fogalmazott meg: kioszt nekik két pofont és hazazavarja őket. Vagy elnézést, azt tetszenek mondani, hogy atyai jóindulattal szemlélt szövetségesnek, netán koalíciós társnak nem zavarunk le két pofont? Nem baj, lesz annak a két pofonnak gazdája, jogállamilag, hogy másként, úgy hírlik, készül már a lista, ha már így belejöttünk.

Vagy azt tetszenek mondani, hogy a Vezérlő Tábornok épp most jelentette ki, hogy nem lesz a Jobbikkal koalíció? Kérném tisztelettel, ha szabadna bátorkodnom előhozakodni egy Önök számára bizonyára nóvumként ható újdonsággal, akkor most szíves engedelmükkel megjegyezném, hogy amennyiben lettek volna oly kedvesek, hogy a múltbéli hasonló kijelentések alapján vissza méltóztatnak emlékezni bizonyos koalícióra a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt örök és megbonthatatlan elnökével...

Kiss Zsolt

Budapest

Közös a felelősség

Szinte mindenben egyetértek Bauer Tamással (Ki a hibás?, június 24.), de azért mégsem mindenben. Szerintem mind a két koalíciós pártnak hátrányt jelentett, hogy a nem kellően előkészített intézkedések, törvényjavaslatok miatt az SZDSZ többször megfenyegette a szocialistákat a koalícióból való kilépéssel. Ezzel csak a saját erőszakosságát mutatta a választóknak, ami csak az ellenzéknek tetszett és segített. Csak a Fideszt segítette és lehetővé tette a szövetségnek, hogy azt harsogja: a kormány kisebbségi és nem legitim, pedig ez a 188 MSZP-képviselőt és az SZDSZ külső támogatását figyelembe véve nem igaz.

Jó lett volna, ha írásában helyet szentel annak, hogy a Medgyessy-kormány időszakában adott béremelésekre - a hazai bérek európaihoz való közelítéseként - múlhatatlanul szükség volt. A gazdasági teljesítmény azonban elmaradt a várttól és a tőkehiány, az állam teljes kivonulása a termelésből, valamint az erőltetett privatizáció miatt realitását vesztette. Nem volt szerencsés a szabad demokraták szerepe Medgyessy Péter lemondásában sem. A 2006-os választások előkészítését teljes mértékben Gyurcsány Ferenc vezényelte le. Meggyőző szónokként elhitette: a következő négy évben az Európai Unióból jövő pénzekre alapozva komoly fejlődés és jólét teremthető meg. Ez megfelelt a szavazók várakozásának is, mert kimondva vagy remélve zömük ezt várta a csatlakozástól.

Hiányolom, hogy közgazdász létére nem foglalkozott az uniótól jövő pénzek sebességének és hatásának elemzésével, valamint a felhasználással járó költségek valósághű tudatosításával. A saját részt ugyanis a magyar állam csak magas kamatú banki hitelből tudja fedezni. Minden jóváhagyás és kiutalás ezer bürokratikus stáción megy keresztül, amire nem is elég egy választási ciklus - szinte a török hódoltság ideje kellene rá. Ezek figyelembevételével a hétezermilliárd forint felhasználása mit jelent. Talán még most is érdemes lenne az adatok birtokában levő közgazdásznak kiszámolni, hogy a hírekben szereplő 1400 milliárd forint saját erőt, ha ezt banki hitelből fogják fedezni a szerencsés hozzájutók, a kamatokkal együtt mennyibe fog kerülni a választóknak, illetve gyermekeiknek.

A választók nagy része az EP-választásokon nem az őszödi beszéd miatt voksolt úgy ahogy, hanem azért mert az MSZP és az SZDSZ minősíthetetlenül rosszul mozgósított. Nem magyarázta el senki sem falun, sem városon: mi a tétje a részvételnek és miért fontos minden szavazat.

Szalay Tamás

okl. gépészmérnök, Miskolc

Hazafias glória

A kormány javasolta, hogy takarékossági és minőségjavítási szempontból alakítsák át az ország közigazgatását: a kisebb falvak kapjanak közös igazgatást, oktatást és egyéb közszolgáltatásokat, a megyerendszer helyébe pedig az EU egységes régiói lépjenek. Az ellenzék - hagyományvédelemből - nyomban elutasította a felvetést.

A legújabb kori magyar történelem tanulmányozását az érettségivel elintézettnek tekintők szemében a Habsburgok idejében a Szent István által alapított megyék voltak a magyar függetlenség intézményes védelmezői. Érthető, ha a fogalmat némi hazafias glória övezi. Így magam is meglepődtem, amikor Kecskeméti Károly Palládium-díjjal kitüntetett művében a "kerületi ülésekről" olvastam. A magyar liberalizmus 1790-1848 (Agrumentum Kiadó, 2008) című könyvből kiderül, hogy a szabadságharc előtti Magyarország közigazgatásában az ország (a külön igazgatott Erdély és Horvátország nélküli) területe öt kerületre oszlott. A kerületi ülések vitáiban hangolták össze a megyei küldötteknek az országgyűléseken képviselendő álláspontját, mert a megyék egymás közt csak levelezhettek. Leveleiket I. Ferenc idejében a rendőrségi cenzúra ellenőrizte. Előfordult, hogy a levél el sem jutott a címzetthez.

A központi államigazgatás és ítélkezés a megyéken keresztül működött, de a törvénykezési eljárásban a kerületek is részt vettek az ülések útján. Kecskeméti idézi Pompéry Aurél 1913-ban megjelent, a XIX. század 30-as éveinek politikai pereiről szóló művét: "...a kerületi ülések semmi hivatalos jelleggel, jogi hatállyal nem bírtak, és mégis ezen magánjellegű értekezletek a régi magyar törvényhozásnak az országos ülésekkel egyenértékű, sőt ezeknél még döntőbb hatású szerveivé nőtték ki magukat". Mindez azt bizonyítja, hogy amikor célszerű volt, léteztek Magyarországon a megyénél nagyobb területi egységek, ezért a hagyomány részét képezhetik, akárcsak a Horthy-korszak körjegyzőségei. Bibó István javasolta a megyénél nagyobb "országos kerületek" létesítését az 1971. évi közigazgatási reformtervezet számára készített tanulmányában (Válogatott tanulmányok III. 141-294. oldal, Magvető, 1986). De a Pallas Lexikon főispánokról szóló - még 1894-ben kiadott kötetében olvasható - szócikkéből kitűnik: a főispánok két vagy több megye élére is kinevezhetők átmeneti vagy állandó jelleggel.

A régió és a kistérség nem az ördög által sugallt újdonság, hanem tiszteletre méltó hagyomány, amire hivatkozni lehet, ha felélesztése célszerű és gazdaságos is.

Kozma Géza

Budapest

Reváns

Élvezettel olvastam a lap Hétvége mellékletében Hegyi Iván Fazekas Lászlóról, "Fazékról" szóló írását (Európa Kapa, július 4.). Minden mondatával egyet értettem függetlenül attól, hogy "ősfradista" vagyok (vagy inkább voltam).

A mai napig kristálytisztán emlékszem arra a bizonyos 8:3-as mérkőzésre. Micsoda felzúdulás volt! Én akkor Újpest szívébe jártam középiskolába, ahol a mérkőzés után kiderült, hogy az odajáró diákok döntő többsége Fradi-szurkoló. Revánsra vágytunk, és ez megadatott nekünk. A következő Fradi-Dózsa összecsapás eredménye 7-1 lett a Fradi javára! Ez bizony sokkal súlyosabb vereség, mint az a bizonyos 8-3.

Ez az, amit Hegyi Iván írásából hiányoltam. Mert mi még emlékszünk erre a viszszavágóra, de a mai fiatal, aki ezt a cikket olvassa, valószínűleg ezt nem tudja.

Csontos Miklós

volt ősfradista

Köszönöm megtisztelő sorait, és egyáltalán ne tekintse tendenciózusnak, hogy a 7-1-et nem említettem meg. A cikk Fazekas László nagy ívű pályafutásáról szólt, és ennek bajnoki fénypontja kétségkívül a 8-3 (meg a válogatott csatár öt gólja) volt.

Majd jönnek a ferencvárosiak is... (Sőt Schlosser Imréről már írtam a sorozatban.)

Hegyi Iván