A szerző címzetes egyetemi tanár

Az MSZP elnöke például a Bajnai-kormány sikerének bizonyítékát a devizahitelek törlesztőrészleteinek mérséklődésében látja, ami a forint visszaerősödésének köszönhető, s egy pillanatig sem mérlegeli az erősebb forint hatását a nemzetgazdaság teljesítményére vagy a foglalkoztatottságra. A Fidesz vezérkara kórusban kárhoztatta a kormányt, hogy lám a szlovákoknak sikerült az év elején az eurót bevezetni, nekünk pedig nem. Voltak elemzők, akik egyenesen azt javasolták, hogy meneküljünk az euróba a válság elől. Jól tennék az említettek, ha megnéznék, mi is történt az euró mielőbbi bevezetését szorgalmazó államokban. A magyar gazdaságpolitika vezetőinek várakozására és elméletére rácáfolva Szlovénia kivételével éppen azok a gazdaságok szenvedik el a legnagyobb visszaesést, amelyek leginkább kötődnek az euróhoz. A balti államok, amelyek fizetőeszközüket az euróhoz kötik és annak leértékelésében a valutaválság veszélyét látják, a GDP 14-18 százalékos zsugorodásával gazdasági összeomlást élnek át, néhány hónappal azután, hogy példátlanul sikeresnek minősítették őket. A reálbérek és az életszínvonal legalább 15 százalékos csökkenése náluk immár elkerülhetetlen. Szlovákia, az euró sikeres bevezetéséhez vezető út élenjáró feltérképezője pedig az első hat hónap alapján 11,4 százalékos GDP-visszaesésre számíthat 2009-ben. Viszont szomszédja, a nála és nálunk is óvatosabb Csehország szép csendesen utat engedett a korona leértékelődésének, minek köszönhetően gazdasága mindössze 3,4 százalékkal esik vissza. De a leglátványosabb bizonyíték Lengyelország esete.
A lengyelek engedték, hogy a zloty árfolyama 34 százalékkal gyengüljön az elmúlt évben, s a térségben egyedül náluk nem lesz recesszió! A magyar monetáris politika a románéhoz hasonlóan a két szélsőséges példa között billeg, amivel csak az árfolyam hektikus ingadozását érik el, de a recesszió elmélyülését nem tudják elkerülni. Vezető közgazdászaink és az MNB továbbra is úgy gondolják, hogy a gazdaság teljesítménye kizárólag a fiskális politikától függ, az infláció alakulásán kívül a monetáris politikának nincs hatása a reálszféra mutatóira. A térség tapasztalatai, mint láttuk, alaposan rácáfoltak erre. Ezek a tapasztalatok tökéletesen megfelelnek a valutaövezethez való csatlakozás immár harminc éve kidolgozott elméletének. A szakirodalom egybehangzóan figyelmeztet: a csatlakozás a reálszféra tényleges konvergenciájának hiányában komoly veszéllyel jár. Megfosztja a felzárkózó országot a kiigazításhoz szükséges egyik legfontosabb eszköztől, az árfolyam átalakításának lehetőségétől, majd abba a tévhitbe ringat, hogy a rögzített árfolyam alkalmas az infláció tartós megfékezésére. Nos, nem alkalmas, mert nem tartható fenn. Amikor pedig a rögzített árfolyam összeomlik, az infláció elszabadul. Szlovénia példája is erősíti az elmélet érvényességét. A szlovén reálszféra fejlettsége az euróövezet átlagának a 85 százaléka volt másfél évvel ezelőtti csatlakozásuk idején a mi 63 százalékunkkal szemben. Szlovénia sokkal jobban, kb. az EU átlagának megfelelő hatékonysággal tudja kezelni a válság kihívásait, mint a többi közép-európai és balti ország, éppen azért, mert gazdasági fejlettsége megegyezik az euróövezet átlagos fejlettségével.

Valójában a térség minden országa kénytelen leértékeléssel számolni, mert a válság a térség számára a versenyképesség csorbulását jelentette. Mind a négy visegrádi ország olyan iparágakat csalogatott be a rendszerváltás után (járműipar, szórakoztató elektronika), amelyeket a válság kiemelten érint. A térség húzóágazat nélkül maradt. A lengyelek és a csehek, akik felismerték a bajt, valószínűleg nyertesként kerülnek ki a válságból. Szlovákia a leértékelés lehetőségének hiányában csak a reálbérek csökkentésével tudja versenyképességét helyreállítani, de még azzal se nagyon, ha a járműipar válsága elhúzódik. Ők lesznek a legnagyobb vesztesek. Mi pedig sodródunk, mert a reálkamat szintje már régen elszakadt a magyar gazdaság teljesítőképességétől. Mindaddig, amíg az MNB monetáris politikája kizárólag a pénzpiacok vélt várakozásának a függvénye, s nem a nemzetgazdaság tényleges állapotából indul ki, a kettő közti termékeny kapcsolat visszaállítására nincs remény.

Mára már talán az MNB sem kétli, hogy a nemzetgazdaság jobban járna a 300 forintos euróval, a jelenleginél kb. 10 százalékkal gyengébb árfolyammal, és senki sem gondolja, hogy ez valutaválsághoz vezetne, hisz kivétel nélkül minden londoni elemző az MNB alapkamatának markáns csökkentését sürgeti. Ők ugyanis tudják, hogy nemcsak a fizetőeszközbe fektetett bizalom elillanása, hanem a gazdaság összeroppanása is okozhat valutaválságot. Ezért a balti államok hiába kardoskodnak az árfolyam fenntartása mellett. Ha a reálszféra összeomlik, nincs az a monetáris politika, amely képes kivédeni a valutaválságot.

A Bajnai-kormány megszorító intézkedései után az égető feladat a gazdaság talpra állítása, mielőtt a megszorítások a deflációs spirál kialakulásához vezetnének. A bajok gyökere nem a külföldi befektetők bizalmának hiányában, hanem az óriási devizahitel-portfóliókban rejlik. A nemzetgazdaság érdekével ellentétes az MNB kamatpolitikája, amely az erős forint segítségével próbálja a bankokat megóvni felelőtlen hitelpolitikájuk következményétől. Igazságtalan és közgazdasági szempontból is elfogadhatatlan lenne az elkerülhetetlen leértékelésből fakadó terheket a lakosságra és a vállalkozásokra lőcsölni, hiszen a leértékelés miatt megnövelt törlesztés a fizetőképes kereslet további csorbulását eredményezné éppen akkor, amikor a kereslet alakulása kilábalásunk kulcskérdése. Viseljék a következményeket a bankok, amelyek belekergették az országot ebbe a felelőtlenségbe azért, hogy a legmagasabb profitrátát tudhassák magukénak az Európai Unióban. A bankok profitrátájának védelmezése az árfolyamon keresztül politikailag, társadalmilag, de gazdaságilag is megfizethetetlenül drága mulatság a nemzetgazdaság számára. A jegybanki alapkamat csökkentésének további halogatása nagyon komoly következményekkel, az egész válságkezelő csomagnak a bedőlésével járhat. Nincs mire várni.