Továbbra is azt gondolom, hogy nem a sérelmi politizálás vagy "a gonddal ápolt üldöztetési mániánk nemzeti karakterré fejlesztett megnyilvánulása" az, ha szóvá teszem: egy a határnyitás emlékére gesztusértékűnek szánt német külügyminiszteri látogatás leghangsúlyosabb üzenete ne az legyen, hogy ki hogyan is értelmezi egyes magyar politikusok nemzetpolitikai elképzeléseit, és hogy mit szól ehhez Csehország és Szlovákia külügyminisztere. Lehet, hogy Steinmeier a prágai reggelin szóvá tette a Benes-dekrétumokat. Ugyanakkor Orbán Viktor beszédét - mely sem "öklöt rázó" nem volt, s még csak véletlenül sem szólt a "határkiigazításról" - nyilvánosan, sajtótájékoztatón kritizálta.

Igaza van Kasza Lászlónak: az Európai Unióban a problémákat "civilizált beszélgetések" és "közös früstökölések" közben szokták megbeszélni. Az is kétségtelen, hogy a határon túli magyarság jogainak érvényesítését csak a közös európai jogelvek alapján lehet elérni. Azzal azonban talán Kasza úr sem vitatkozna, hogy a magyar-szlovák kapcsolatokban ez a gyakorlat nemcsak hogy még nem terjedt el, de a két ország viszonyán sajnos országaink közös uniós tagsága sem javított. Ezért is javasoltam, hogy a német-magyar tárgyalási tematikába iktassuk be e kérdés politikai indulatoktól mentes, részletes elemzését.

Sajnálom, hogy Kasza László reakciójában egyáltalán nem reflektál cikkem lényegére, a lehetséges közös témákról szóló bekezdésekre, viszont erősen belpolitikai irányt ad érvelésének. Ez nem következett az általam írottakból. Ugyanakkor kétségtelen, hogy belső állapotaink jelentősen befolyásolják külső érdekérvényesítő képességünket - és persze hírnevünket is. Amikor Kasza László a nyugati újságcikkekben is megjelenő rossz hírünk okait keresi, az elmúlt hét év kormányzati teljesítményét nem tekinti mérvadónak, ám döntő szerepet tulajdonít egyes valóban gyalázatos szélsőjobboldali megnyilvánulásoknak. Figyelmesen olvasva a külföldi híradásokat, ritkán tapasztaljuk a Kasza-féle egyoldalúságot. A szerző - épp egy német cikkre hivatkozva - a Jobbik sikerét, "a nacionalista, revansista légkör kialakítását" jelentős mértékben Orbán Viktor felelősségi körébe utalja. S bár lehet, hogy az ellenzék vezérének az elmúlt években elhangzott nem minden mondata szolgálta a nemzeti megbékélés, a politikai élet konszolidálásának nemes ügyét, azért - itthon és külföldön egyaránt - képtelenség azt állítani, hogy a magyar társadalom radikalizálódásában, valamint egy a Fideszen kívüli párt megerősödésében Orbán a fő felelős.

Nem tudom, hogy az ellenzék vezetője - miként Kasza állítja - valaha utazott-e olyan autóval Romániába, melyen nagy-magyarországos H betű volt. Ha esetleg ez hivatali autóval történt volna, az minimum nem szerencsés, és valóban elképzelhetetlen, hogy Merkel vagy Sarkozy hasonlót tenne Német- és Franciaország viszonylatában.

Ám ha már az elképzeléseknél és a magyar társadalom radikalizálódásának okainál tartunk, akkor - bár ennek sincs közvetlen köze a német-magyar kapcsolatok tárgyköréhez - én is megkérném Kasza urat, hogy csukja be a szemét és próbálja elképzelni: Angela Merkel egy megnyert választás után a német kormány üdülőjében pártjának parlamenti frakciója előtt trágár szavakkal fűszerezve elismeri, hogy átverte a választókat. A beszéd kiszivárog, ám a széles körű, olykor brutális tiltakozást nem lemondás, hanem fokozott rendőri erőszak követi, majd néhány élvonalbeli értelmiségi megdicséri a kancellár asszony szenvedélyes igazságbeszédét. Ezek után Merkel még éveken át nap mint nap vidáman indul a kancellári hivatalba otthonából, mely a háború előtt zsidó tulajdon volt, majd férje nagyapja számára a német kommunista párt utalta ki, s amelyet ő és családja egy kft. nevére számlázva, némi adómegtakarítással alakíttatott luxusvillává.

Ugye elképzelhetetlen, Kasza úr?!

A szerző 2000-2002 között berlini nagykövet