Ugyan kérem. Hozamra szükség van, méghozzá minél nagyobbra, az meg pusztán a jó levegővel nem érhető el. Hogy nem permeteznének? Muszáj. A nagy teljesítményre képes, nemesített fajták kényesek, érzékenyek, kártevőjük pedig számos. (Cinikus szakértő: "A biogazda éjszaka permetez.") Amit őstermelésnek hívunk, nem termelési eljárás, hanem adókerülési mód. Nem is jelentéktelen.

Az őstermelők népessége a közalkalmazottak és az egyéni gazdák tömege után a harmadik a hazai sorban. 2007-ben 425 381 polgártársunk érvényesített őstermelői igazolványt. Adószámot a többség igényelt, alig húszezren azonban nem kértek, és nem is szándékoznak kérni. Ez önmagában is bukfenc: miért szükséges neki az őstermelői igazolvány, ha nem akar értékesíteni? Eleve feketén tervezi eladni a termékét?

2007-ben ebből a tömegből 14 ezer adott olyan bevallást, hogy pozitív jövedelme keletkezett, összesen 7,7 milliárd forint, ami adófizetéssel járt. További 13 ezren az átalányadózást választották, és 0,8 milliárd forint adókötelezettséget vallottak be. A többi: mély csönd. A közjó gyakorlatilag nem kapott segítséget ebből a szférából.

A járulékfizetésről már vannak 2008-as adatok is: 43 600 - tehát az összes őstermelőnek jószerint a tizede - adott bevallást összesen 3,2 milliárd forintról.

Az elhanyagolható nagyságú közteher lerovása az őstermelői réteg működésének körülményeiből törvényszerűen következik. Kofák - tehát kereskedők - tömege húzott őstermelői mezt, "áldásos" hatást gyakorolva ezzel a termelőkre is, és a többi kereskedőre is. ("Nyugtát? Piacon? Hol él maga?") A bevételeiket nem tudjuk nyomon követni. Mindez persze úgy történik, hogy a legértékesebb magyar termelőeszköznek, a külterületi termőföldnek legalább a 40 százalékát - cirka kétmillió hektárt - kistermelők használják. Így "hasznosul". Sőt. A belterületi kertekben és a zártkertekben kizárólag ők termelnek, gyakran igen intenzíven. Ez egyáltalán nem csekélység. A 2007-es tavaszi fagykár során kiderült, hogy a keleti megyék belterületi gyümölcsöseiben is többmilliárdos kár keletkezett. Viszont az évi 180 ezer uniósan és a hazai büdzséből is támogatott gazdálkodónak legkevesebb 90 százaléka őstermelő, és teszi zsebre a 400 milliárdos adomány nagy részét.

A közteherviselésből tehát gyakorlatilag kivonja magát ez a réteg, ám ennél elkeserítőbb bajokat is takar maga az őstermelői intézmény. Ennyi gazdálkodó meghatározó lehetne a mezőgazdaság jövője szempontjából. Lehetne - de nem akar. Négy éve egy alapos felmérésből kiderült, hogy kétharmaduk egyáltalán nem szándékozik fejleszteni. További negyedük esetleg fejlesztene, de nincs pénze hozzá, és hitelképessége sincs.

Marad tehát a 6 százalékuk, akik jövedelmet értek el a gazdálkodásból. Ez azonban kevés. Az őstermelők zöme nem törődik a technológiákkal. Körükben az innováció zsengébb, mint volt hazánkban a múlt század húszas éveiben. Pedig a mezőgazdaságban is az emberi elme által kidolgozott, egyre hatékonyabb termelési eljárások, a technológiák jelentik a valódi gazdasági hatalmat. Az őstermelők többségét ez nem zavarja. Adómentes mellékes jövedelem! Minél több! És most, azonnal! Ameddig lehet. Ők a társadalom hajójának potyautasai: jogaik bőven vannak, kötelességük alig.

Számlát az őstermelő nem állít ki. Ha cégnek értékesít, akkor a vevő készíti. Kis tételre maradna a nyugta, de mivel nem ellenőrzik, erről gyorsan leszokott mindenki. A zöldség és gyümölcs áruforgalma legalább 80 százalékosan fekete: ennyiről nem tud a nemzetgazdaság. A többi ágazat sem mentes ettől, és a termelési háttér sem. Hogy ki szántotta a földeket, ki munkálta meg, ki permezte, ki takarította be a termést, ki szállította azt, arról bizonylat nem készült, annak kiállítása sem a szolgáltatónak, sem a megrendelőnek nem érdeke. Kétmillió hektárra a gépi munkák értéke legalább 200 milliárd forint. Sok őstermelőnek van traktorja, kevésnek kombájnja is, ám nemcsak a külterületen kell gépi munkával számolnunk, hanem a kertekben is.

A KSH két évvel ezelőtt történt összeírása szerint - csökkenő létszám mellett - 619 ezer egyéni gazda termelt külterületi földeken. (Átlagos "birtoknagyság": 3,5 hektár.) Hogy pontosan hány egyéni vállalkozó van közöttük, az nehezen kibogozható, mert gyakran más tevékenységgel is foglalkoznak, ám 20 ezernél aligha lehetnek többen. A bevett forma az őstermelés. A társas gazdaságokra is figyelmezve 160 ezer körül van a külterületi földeken gazdálkodó őstermelők száma (nekik adószámuk is van, hogy támogatást kaphassanak). Legalább négyszázezer az olyan egyéni gazda, aki se nem vállalkozó, se nem őstermelő. Némely vélemények (például Varga Gyula profeszszoré) szerint ők kizárólag saját felhasználásra termelnek. Lehetséges, de nem valószínű. Ha a saját termésű kukoricán vagy árpán meghizlalt sertések közül egyet-kettőt meg is tart magának a család, a többit eladja, természetesen feketén. Ma már évi egymillió disznóról nem tudjuk, hová lett, ki vágta le, s ki ette meg.

Tét nincs a földhasználatban. A földadóról szóló törvény érvényben van, kötelezettség nélkül. Egy jobb lakás után fizetni kell ingatlanadót, ami indokolt, a baj inkább az, hogy akár kétszáz hektár zsíros fekete föld után sem kell egy fityinget se. Mindez kiválóan alkalmas rá, hogy korszerű földbirtok-politikára egyetlen kormány se vetemedjen. A termőföld ma hazánkban olyan olcsó, hogy a "birtokosok" még akkor is jobb időkre várnak, ha azt éveken át nem művelik. Tehetik. A baloldal tizenöt éve hódol a nacionalistáknak, s a társas gazdaságok azóta se szerezhetnek tulajdont a termőföldre. Nehogy a társaság báránybőrében külföldi farkas kellemetlenkedjen. Ugyan, ugyan. A fő cél más és erősen takart: félnek attól, hogy a tőkeerős gazdaságok megvásárolják az egyéni - sőt: a családi! - gazdaságok elől. Minek ide konkurencia? Az átlagos birtoknagyság mégis stagnál. A külföldiek pedig jönnek és jönni fognak, és ők jelentik majd a jövő magyar mezőgazdaságát akkor is, ha a gazdaság objektív törvényei ellen egyes fölkent demagógok tetszetős jelszavakat üvöltenek a fülünkbe. Korszerűséget, kiváló menedzselést hoznak, a földet elvinni nem tudják, s a tevékenységükön az ország nyerni fog.

Az őstermelés 1997 óta létező intézménye fújja a dudát a feketegazdaság minden eddiginél tombolóbb dáridójában. Ám ilyen körülmények között a gazda szervezhetetlen. Nem bolondult meg, hogy a termelői értékesítő szövetkezetnek (tésznek, vagyis olyan szövetkezetnek, amelyikben a termelés a tagok egyéni gazdaságaiban folyik, csupán az értékesítés közös) adja el a paprikáját vagy a karfiolját számlára, amikor a nagybani piacon anélkül is megveszik tőle. A magyar tészek kókadoznak. Nincs elég tagjuk, nincs árualapjuk, nincs menedzsmentjük (meg kéne fizetni, de miből?), nincs marketingjük, kutatásra és fejlesztésre pedig gondolni sem mernek. Piacszerzésre se. Márpedig a zöldség (főleg szántóföldön, kevésbé a miniszter által favorizált növényházakban) perspektivikus, mind az unión belül, mind kívül. Csakhogy senkit nem vár a piac tárt karokkal, ott a helyet ki kellene küzdeni! A magyar gazda a maga három hektárjával erre egyedül képtelen, viszont neki a mai állapotok ideálisak.

A zöldségtermesztés fejlesztése két szempontból is kikerülhetetlen lenne. Pár év alatt másfél-kétmilliárd euróval javíthatná az ágazat export-import egyenlegét - és persze az országét. Nincs rá szükségünk? Dehogy nincs! Lenne! Ennek azonban kőkemény feltételei vannak. A politikus ensemble viszont e feltételekről hallani se akar.

Hanem a foglalkoztatás. Az őstermelés sosem teremtett munkahelyet. Már az is nagy szó, ha valamelyik gazda alkalmi munkavállalói könyvbe ragasztott közteherjegyet. A mai üzemnagyság mellett nem is várható el, hogy legalább az év kétharmadában állandó dolgozókat foglalkoztasson. Alkalmi munkával azonban a dolgozó nem képes elegendő nyugdíjévet szerezni (közcélú munkával se), s a vége az lesz, hogy pár év vagy évtized múltán gondoskodnunk kell 7oo-800 ezer polgártársunkról, nehogy éhen haljanak, mert nyugdíjra nem lesznek jogosultak. Félreértés ne essék: e tömegnek inkább negyede, mint harmada roma.

A perifériák szakképzetlen tömegének ipari munkahelye sosem lesz. Ebben reménykedni illúzió. Képzéssel se. (Amely képzés egyébként takaros kudarc.) A ma már alig 55 százalékos foglalkoztatási rátánk a válság enyhültével visszanőhet két százalékot, így lesz a legalacsonyabbak egyike az Európai Unióban. Ám a gondjainkat nem oldja meg. Ha a mezőgazdaságban nem teremtjük meg legalább az érintettek felének a megélhetését, és időskori nyugalmát, akkor várhatjuk, hogy abba belerokkan az ország. Munkahelyteremtő agrárium kell.

Változásra még sincs semmi remény. A politikai osztály befogja a szemét, bedugja a fülét, sajátos potyautasként délibábokra csimpaszkodik, bebetonozza az őstermelést, a feketegazdaságot, és álszent szemforgatással hangoztatja, hogy az adófizetést jobban szét kell teríteni, mert most kevesen fizetnek borzasztó sokat. Csak épp a konkrét gazdaságpolitika hiányzik a lózungok mögül. A kisparaszti gazdálkodás társadalmi zsákutca, iszonyú károkkal. Az őstermelés intézményének semmi keresnivalója egy korrekt nemzetgazdaságban. Amíg létezik, addig a mezőgazdaságunk átfogó modernizációjáról ne is ábrándozzunk, a vidék tovább sorvad, ám ennél is gorombább társadalmi bajokra számíthatunk, csikorgó nyomorban élő tömegekkel.

A szerző publicista