Babarczy Eszter írásait mindig keresem, mert szeretem egyéni stílusát, eredeti észjárását. Sajnálom, hogy a Népszabadság Hétvége mellékletében publikált Eszmétlen című írása nem eredeti, hanem eredetieskedő, és szerintem sok benne a légből kapott állítás, a tárgyi tévedés. Tévedésnek vélem, amit a mai közhangulat nyomásának engedve kijelentő módban állít: "A magyar baloldal és a magyar liberálisok vesztét az értelmiségi gőg okozta. Mindenhová néztek eszmei inspirációkért, csak éppen a magyar társadalomra nem, és ez a neojozefinizmus könnyen fordítható le magyarellenességként vagy a társadalommal szemben viselt hadjáratként a jobboldalon."

Helyhiány miatt csak anynyit, hogy éppen a "ballib" oldal volt az, amelyik a leszakadó rétegek élethelyzetét szociológiai felmérésekkel is vizsgáltatta, és számos felzárkóztató programmal igyekezett elősegíteni ezen csoportok integrációját. Azzal egyetértek, hogy ezekhez a jó ötletekhez meg kellett volna nyerni a szélesebb társadalmat is, mert ezek a jó törekvések sok helyen kicsorbultak az önkormányzatok közönyén, az iskolák nem megfelelő színvonalán és a helyi társadalmak elszegényedése miatt. Igaz, mindezek miatt mára visszájára fordult a társadalmi szolidaritás, általánossá vált az intoleráns attitűd. Tényszerűnek mondható, hogy a középrétegek indulatait is felkorbácsolták a gazdasági lecsúszás fenyegetései. Ámde ezeket a súlyos társadalmi gondokat nem a "mindennapi betevő eszmével" kellett volna orvosolni! "A mindennapi betevő eszme... nem hiányozhat az emberi életből... Vannak eszméi a magyarnak (sic! - D. Zs.), akármit gondol is az eszmetörténész" - írja Babarczy. Ám ez a kérdés ennél sokkal bonyolultabb.

Tapasztalhatjuk, ha nyitott szemmel éljük mindennapjainkat, hogy a "magyarnak" sokféle eszméje van. Ha eleget olvasunk, azt is belátjuk, hogy nincs magyar eszme, francia eszme, német eszme - ahogy azt a szerző tévesen állítja. Ugyanúgy ahogy a náci eszme sem "német", a fasiszta eszme sem "olasz", a bolsevik eszme sem "orosz", és az sem tényszerű, hogy mi, magyarok nem németes, hanem inkább olaszos és franciás eszmékhez kötődünk. Vajon mire alapozta mindezt a szerző? A nemzeti karakterológia a két világháború között virágzott... vajon melyik szerzőt porolhatta le Babarczy, hogy erre a következtetésre jutott?

És vajon ő nem "értelmiségi gőgtől" vezérelve állít ilyesfélét - annak érdekében, hogy a magyarokat megóvja a "náciság" vádjától? Az a tény, hogy a nácik szisztematikusabb fajelméletet alkottak, mint az olasz fasiszták, vajon mit bizonyít? Nem éppoly emberellenes, antidemokratikus, antihumánus, sőt önsorsrontó mindkét eszmekör? Vajon az, hogy a magyar nyilasok nem írták meg (még) a saját Vezetőjük/Vezérük Fő Művét, mit bizonyít? Hogy pusztán "hedonisták", és "rendpárti intoleranciájuk" is "csak" a tolvajokat akarja rács mögött látni? Ezt miből következtette ki?

Olvasgat-e olykor-olykor Nemzetőrt, Kurucinfót vagy Magyar Jelent? Szerinte e hasábokon évek óta milyen ideológia "jön át" a mindennapi olvasók számára? Ismeri a szélsőjobboldali propagandisták könyvesboltjait, szervezkedéseik módszereit? Tanított már olyan egyetemen, főiskolán vagy gimnáziumban, ahol a fiatalok elébe teszik a nézeteik alapműveként kézről kézre adott Cionista bölcsek jegyzőkönyve című koholmányt!?

Elgondolkodott már azon, hogy napjainkban létezik-e még egyáltalán magyar nemzeti identitástudat, vagy hogy a 2002-es jobboldali "stílusváltás" (polgári öntevékeny csoportok, ha emlékszik még) óta egyre élesebb és összehangoltabb propagandával mára elérték, hogy az új generációnak fontosabb, melyik táborra szavaz, mint az, hogy én, te, ő - mi mindnyájan - Petőfi, Madách, József Attila, Móricz és Radnóti nyelvén álmodunk? Vajon van még magyar nemzet, vagy már csak Magyar Nemzet van?

Ja, persze, mit is beszélek! Hiszen némelyik kamasz az érettségi előtt nyilvánosan ki meri jelenteni, hogy márpedig ő Radnótit nem hajlandó megtanulni, mert ő antiszemita. Bizonyos íróknak a jobboldal szobrot állíttat, és háborog, hogy Wass Albert nem tananyag (noha az illető művei az ehhez szükséges esztétikai - nem politikai! - mércét nem érik el), míg más alkotót (noha esztétikai - és nem politikai! - okokból Nobel-díjra méltónak találta a nagyvilág) kiátkoznak, lehazugoznak. És jobboldali tanárok arra biztatnak középiskolásokat, hogy ne olvassák el Kertész Imre Sorstalanságát. Ezek tények, az utóbbi évek szomorú eseményei.

Miben hibás a "ballib" oldal? Nem abban, hogy nem ad a tömegek szájába "mindennapi betevő eszmét"! Az a diktatúrák szokása! Hanem abban - de abban mérhetetlenül -, hogy a fentiekben vázolt tényekre, mindennapi eseményekre nem reagált idejében és kellő erővel. Hagyták a szellemet a palackból kiszabadulni, hagyták a fiatalokat "elcsábulni". Hogy a fiatal emberek eszmét és példaképet keresnek, életkori sajátosság. Jó szándékukat nem kétlem. De megpróbálta-e a baloldali médiaelit, hogy az ő nyelvükön elmagyarázza: a masírozgatásukkal éppen annak ártanak, amiért ki akarnak állni: a hazájuknak?

Tudatosítottuk a megtévesztett, mára magukat forradalmárnak képzelő ifjú masírozókban, hogy általuk ismét "Hitler legutolsó csatlósaként" fognak emlegetni bennünket? Hogy az '56-os mártírok (többnyire velük egyidős fiatalok!) kihullott vére, emigrációs szenvedése mind elenyészett az 50. évfordulón, amikor az idesereglő tisztelgő állam- és kormányfők azt tapasztalták, hogy kukákat borítgat és gyújtogat a csőcselék? A nagyvilágot bejárta a képsor, hogy a kiállított tankot "elkötik" - és más államok polgárait ugyan miért is érdekelné, hogy miként és mi okból? Ezt a negatív nemzeti "imázst" nem moshatja le egyetlenegy generáció! Remélem, hogy a Jobbik vezetői sem ezt akarták elérni.

Egy olyan országban, amelyikben a történelemoktatás minden áldemokrácia alatt (Horthy és Kádár is annak nevezhető) elhallgatta a zsidókérdést, amelyikben még ma sem tananyag, hogy a cigányok hány évszázada élnek velünk együtt, amelyikben az átlagos szavazópolgár is abban a hitben él, hogy mindig homogén nemzetállam volt a magyar, noha ezt csak a trianoni békével "értük el", mert 1920 előtt évszázadokig nem volt szuverén magyar államunk - nos, egy ilyen országban valóban kellene egy "mindennapi betevő eszme". Mégpedig: a történelmi önismeret eszméje.

Mindaddig, amíg ezt a nagyon fájdalmas munkát nem végzi el a magyar humán értelmiség, addig nem lesz megbékélés sem a jobb-, sem a baloldallal, sem pedig a szomszéd nemzetekkel. Addig élni fog a nemzeti önfényezés és mások - a "másság" - lenézésének magyar nemesi szokása. Az az eszmekör, amely szintén az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből maradt ránk, csakúgy, mint az Ady által képviselt és sürgetett polgári radikalizmus. Sajnos ma már ott tartunk, hogy politikusaink sem tudják, mit jelentettek ezek a fogalmak eredetileg.

Úgy vélem, a szerző sem gondolta végig, hogy ezzel a cikkel a fogalmak további öszszekeverését folytatta, és hogy ezáltal, ezért a populizmus térnyerését segítette elő.

A szerző címzetes egyetemi vezetőtanár