Ám L'Aquilát újjáépítik, s a világgazdaság is magára találhat, ha a vezető hatalmak, köztük mindenekelőtt az új elnöke révén új elképzelésekkel jelentkező Egyesült Államok, szembenéznek a kihívásokkal.

Ez megtörtént L'Aquilában, még ha sok törésvonal nem tűnt is el. A nyolcak legelőször is felismerték: a globális ügyek megoldásához kevesen vannak. Ezért hívtak meg Itáliába másokat. A G8-ak felett eljárt az idő, s bizony ezt már a krízis kirobbanása előtt is tudni lehetett. Ha időben megreformálták volna a második világháború után alapított nemzetközi intézményeket, amikor a világgazdasági erőeltolódások már jól kivehetőek voltak, a válságot is hatékonyabban kezelni lehetett volna. Sajnos, az európaiak máig nem tudtak megegyezni például abban, hogy a Nemzetközi Valutaalapban egy hellyel, vagyis az unióval képviseltessék magukat. Ám a G8-ból a válságban sebtében életre hívott G20 lesz, amely csoportban már teljes jogú tagként, s nem meghívottként vesz részt Kína, Brazília, India, s még jó néhány felemelkedő hatalom.

De még húsz ország sem sajátíthatja ki magának a világ problémáira adandó válaszok kiötlését. Obama amerikai elnök ezért helyesen világított rá, hogy az ENSZ is reformra szorul. Hiszen valójában ott kellene a nemzetközi biztonság, az atomleszerelés, vagy az iráni, észak-korai nukleáris fenyegetés kérdéseit megvitatni, s nem L'Aquilában. Ám a világszervezet hatékonyabb működéséhez, s az új globális erőviszonyok tükrözéséhez elengedhetetlen lenne, hogy a Biztonsági Tanácsban is átadja helyét Nagy-Britannia és Franciaország az Európai Uniónak. Ez persze megkívánná az egységes uniós kül- és biztonságpolitika kialakítását.

A gazdasági válság elemi erővel dobta ugyan felszínre az intézményi reform igényét, ám a folyamat bizonnyal évekig tart majd. Közben azonnali kríziskezelést kell alkalmazni, ami szintén súlyos, önző vitákat gerjeszt arról, vajon mikor kellene véget vetni a közpénzügyeket szétziláló nagy állami beavatkozásnak. E második nagy kérdéskörben amerikaiak, britek, franciák ezt középtávú tervnek nyilvánították, szemben az azonnali költségvetési kiigazítást követelő németekkel.

A harmadik alapdilemma is eldőlni látszik: a válsággal együtt kezelendő klímaváltozás nem a probléma, hanem a megoldás része. Egyszerűen azért, mert az emberiségnek nincs más választása. A 2050-ig meghatározott cél azonban, hogy a globális károsanyag-kibocsátás megfeleződjék, máris ellenkezést vált ki a világgazdaság motorjaként működni óhajtó Kínából és Indiából. Ám az év végi, több mint 190 résztvevős koppenhágai globális klímakonferencia előtt a gondolkodás csak kibillent a holtpontról, s a világ vezetői belátták, hogy a beavatkozás nem halogatható 2049-ig.

L'Aquila előre nem jelezhető katasztrófa áldozata lett. Az emberiségnek viszont esélyt kell adni, hogy a prognosztizálhatót elkerülje.