Morvai és az üvegplafon
A szerző a Hírszerző főmunkatársa
"Miért lesz női jogvédőből egy erőszakot dicsőítő férfipárt egyetlen női képviselője? Az első magyarázat kézenfekvő. Felismeri, hogy a gyenge civil mozgalom már nem megfelelő színtér közéleti ambíciói kiéléséhez, ezért a szélsőjobboldali politikába katapultál, ahol látványos szerep vár rá" - írja a szerző, hogy aztán cikkének utolsó harmadában végképp a "lelki jelenségek vizsgálatára" (Woody Allen) fókuszáljon. Lévai "frusztrációról" beszél, "amit egy biztos társadalmi státusz, egy szívesen végzett munka elvesztése jelent", itt a szerző utal arra, mennyire fájt szegény Morvai Krisztinának, hogy egy "cionista összeesküvésnek" köszönhetően elvesztette ENSZ-es női jogi posztját. "Az önérzetében sértett, presztízs- és egzisztenciális veszteséget elkönyvelni kénytelen emberrel gyakran előfordul, hogy azonnal ellenséget keres, akivel szembefordulhat. Ilyen kézenfekvő ellenség lehet a cigányság, a zsidóság, vagy bármely más kisebbség" - konkludál a szerző. Helyben vagyunk.
Íme, a rejtély kulcsa: Morvaitól nem lett volna szabad elvenni játékszerét, a New York-i posztot, és akkor nem lesz antiszemita, nem sértődik meg önérzetében, nem könyveli el a fenti két veszteséget. Akkor mindenki jól jár, de főleg a nők. És mivel a sértett embereket gyakran látjuk viszont zsidópogromok vagy EP-listák élén, nem is csoda, hogy Morvai hol végezte. Az a Morvai, aki korábban még Lévaival együtt nőjogi, feminista talajon harcolt a családon belüli erőszak ellen. Lévai Katalin mindenesetre áll és néz, nem érti, "miért lesz női jogvédőből egy erőszakot dicsőítő férfipárt egyetlen női képviselője?" Hát, ha a kérdés így merül fel, akkor még sokáig fog így nézni. Bár az vigaszul szolgálhat, hogy Morvai végre áttörte a patriarchátus üvegplafonját.
Valószínűleg nem Lévai ez egyetlen szakpolitikus vagy médiamunkás, aki kizárólag saját szakterületének optikáján át látja azt, amit ő valóságnak hív. Ilyenkor jó, ha az ember kicsit kitekint, és írás előtti, objektivitásra legalább törekvő gondolatösszeszedés céljából begyűjti az összes fellelhető információt az adott kérdésről. A feminista beütésű pszichologizálás ugyanis sem a Jobbik-, sem a médiabarát Morvai-jelenség megértéséhez nem visz közelebb.
Hogy ez utóbbival kezdjük: aki látta az EP-kampányműsorokat, tanúsíthatja, hogy ez a félelmetesen kedves mosolyú nő úgy beszél a nemzettel, mint pszichopata óvó néni a szerinte retardált gyerekkel. Ez hatott. Mondanivalója egyszerű: meg kell védeni a magyar népet mindentől, ami nem magyar és nem népi, és közben hatásosan néz bele a riporterbe, akinek egyetlen kérdésére sem válaszol, ehelyett saját agendáját nyomatja redukált szókincsű, 1.0-ás magyarsággal. Morvai mellett szól, mondjuk, hogy élő adásban soha nem állna elő a metélt farkincákkal, és főleg nem írna könyvet róluk.
Ami pedig a pártját illeti: nem valami érthetetlen csoda, felfoghatatlan misztérium történt a Jobbik győzelmével. Egy gazdaságilag és morálisan elnyomoruló ország 15 százaléka coming outolt rendpárti, raszszista szimpátiáival, főleg Észak- és Kelet-Magyarországon, válaszul egy kormányzásra képtelen kormányzat totális tehetetlenségére, arroganciájára, gazdasági és közbiztonsági inkompetenciájára, a helyi problémák iránti érzéketlenségére, a blablává vált esélyegyenlőségre. Számos településen magyarok és romák kölcsönösen rettegnek egymástól. Nyilvánvaló, hogy sok mostani Jobbik-szavazó érezte úgy: nem lehet őszintén beszélni a segélyezés által is konzervált tarthatatlan állapotokról, illetve egyes roma családok és a bűnözés összefüggéseiről, túl könnyen jött a lerasszistázás és a hivatali kioktatás: közbiztonságilag nehogy bármit lépjetek, mert az önkény volna; ja, azt elfelejtettük mondani, hogy megvédeni viszont nem tudunk benneteket, bocs.
Nyilván egyszerűbb azt a választ adni, hogy most "a civileknek kell a sarkukra állniuk", ha az ember azt akarja diagnosztizálni, hogy az EP-választás eredménye valamiért a civil szféra csődje. Nyilván könnyebb azzal a "megoldással" előállni, hogy "talán most érkezett el a női civil mozgalom és a civil kurázsi felélesztésének megfelelő pillanata", ha az ember azt gondolja, a Morvai-jelenség a magyar feminizmus bebukására adott valamiféle válasz. Hát, nem az (bár értelmes, nem kollektivista feminizmusra valóban szükség volna idehaza). A valódi okok végiggondolása azonban Lévai saját, korábbi esélyegyenlőségi politizálásának (ön)kritikáját is igényelte volna.
Egyébként, ha Lévai Katalint tényleg érdekelte volna, hol a valóban perdöntő személyes szál Morvai sztorijában, elég lett volna bárhol fellapoznia az internetet (képzavar): az exfeminista jogásznő 2006 őszén kattant be végképp, amikor látta, hogy a magyar rendőrség némi aránytévesztéssel lép fel az utcai randalírozókkal szemben. Ennyi. Az ENSZ most nem játszott nagy szerepet a magyar történelemben.
Lévai Katalin viszontválasza
Szeretném megnyugtatni Seres Lászlót, hogy a Jobbik előretörésére adott magyarázatot, amit a cikkében felvezet, ma már mindenki ismeri, azért, hogy ezt megírja, kár volt fáradnia. Az írásom nem a Jobbik-jelenséget elemezte, hanem azt, hogyan vált köpönyeget valaki, s áll egy olyan mozgalom élére, amelynek szellemiségét korábban élesen elutasította. Szerintem ez olyan új szempont egy agyonelemzett témához, ami az olvasókat érdekelheti, s a NOL adatai szerint érdekelte is.
Csodálkoznék, ha Seres soha nem hallott volna arról a lelki folyamatról, melynek során egy frusztrált, hiúságában sértett ember szélsőséges érzelmek rabja és radikális eszmék hirdetője lesz. Többet kellene olvasnia a harmincas évek kisemberének mentalitásáról.
Lehet egy kattintással az internetről is tájékozódni arról, mi okozta az erőszak ellen küzdő jogvédő pálfordulását, de én ismerem azokat a tényeket is, amelyek nincsenek fönt a neten.
Súlyos tévedés, hogy akik a kilencvenes évektől kezdve a nőkkel szembeni erőszak ellen felléptek, szélsőséges feministák voltak. Szó sincs erről. És itt ragadom meg az alkalmat, hogy elmondjam, milyen sokat ártott és árt ma is Seres László a női jogvédelem ügyének, amikor személyes indulatai által vezérelt cikkeket közöl, szándékosan félreérti a női civil társadalom egyik legfontosabb korszakának törekvéseit, s beáll azok közé az unalmas "feministázók" közé, akiknek valóban fogalmuk sincs a magyar női civil társadalomról, sem a különféle irányzatokról, amelyek egyébként alig jelentek meg itthon. Inkább abban segítene, hogy egy nyíltan gondolkodó, bátor és felszabadult civil mozgalom léphessen fel a fekete bakancsosok eszméivel szemben, azokkal a politikai erőkkel együtt, akik erre hajlandók.
És itt térek ki írásának egy másik csúnya csúsztatásra. Mikor állítottam, hogy a politikának nincs felelőssége abban, hogy a Jobbik megerősödött? Éppen azért hangsúlyoztam, hogy a civileknek a sarkukra kell állniuk, mert látom a politika gyengeségeit, az összekacsintós politizálás veszélyeit éppen úgy, mint a kényszerű válságpolitizálás nehézségeiből adódó következményeket, az emberek elkeseredését, bizalom- és biztonságvesztését. Egész Európában teret hódított a szélsőséges politizálás. Szélsőjobb mindenhol van, de csak ott kell félni tőle, ahol nincs olyan normálisan működő demokrácia, amelyben a mértékadó pártok elhatárolódnak tőle. Remélem, ebben legalább egyet értünk. Ja, és gondolom, abban is, hogy az ENSZ-nek mindehhez az égvilágon semmi köze nincs.
Lévai Katalin
