Honfitársaink harmada nem fogadna be senkit! Tőlük az Isten fia is megfagyhat az istállóban. Tíz polgártárs közül egy fogadna be minden menekültet, a többi, a többség mérlegel. A mérlegelők nagy többsége, 70-80 százaléka elutasítja a románt, az oroszt, a kínait, az arabot, de kétharmaduknak az is elég, ha a menekülő ismeretlen, vagyis piréz.

Mi rosszat feltételezhezünk arról, akiről se jót, se rosszat nem tudunk? Azt, hogy távoli és a miénktől nagyon eltérő kultúrában nőtt fel. S ez már rossz. "Az emberek ritkán fogják föl a kultúrák különbözőségét annak, ami: természetes jelenségnek. Inkább természetellenesnek, sőt botrányosnak gondolják." Ezt a gondolatot fejtette ki Claude Lévy-Strauss a Faj és történelem című korszakalkotó tanulmányában, 1952-ben. Emlékeztetett rá, hogy Amerika fölfedezése után Spanyolországból bizottságot küldtek ki a Nagy-Antillákra, hogy tanulmányozzák: van-e az indiánoknak lelkük. Hosszú ideig folyt a heves vita: emberi természetű lényeknek tekinthetők-e az indiánok, vagy sem. A szigetlakók pedig szisztematikusan vízbe fojtották az elfogott európaiakat, hogy megvizsgálják, vajon az ő testük is rothadásnak indul-e a halál után. A híres tanulmányt az a korszak ihlette, melyben sok millió ember bánt sok millió embertársával úgy, ahogy ember csak azzal bánhat, akit nem tekint embernek. (S nemcsak a világháború alatti gépesített népirtásról volt itt szó, hanem a háború utáni kollektív megtorlásról is.) A tanulmányba beépült a kulturális antropológia összegződő tudása arról, hogy népcsoportok ősi és egységes fölfogása önmagukra szűkíteni az emberi nyelvet és kultúrát, önmagukat tekinteni és nevezni (igazi) embernek, az emberiség rajtuk kívül álló részét, a többi törzset pedig sokkal inkább az ellenséges természet részének tekinteni, barbároknak, patkányoknak, rabszolgáknak, némáknak, ellenségnek, viperáknak, gyilkosoknak stb. nevezni. Aki a pirézekhez való viszonyunkat vizsgálja, ennek a nagyon mély gyökerű fölfogásnak az erejét méri, mely a széttagolódott emberiség korában az életben maradás föltétele volt, ma pedig a pusztulás garanciája. Az egybehálózott, egyetemes gondokkal szembenéző emberiség egyetemes emberi identitás nélkül nem létezhet.

Tudjuk, hogy a fejlett világban élőknek (nekünk) a következő évtizedekben nagyon sok mindenről kell lemondanunk ahhoz, hogy a Föld az emberi életre alkalmas maradjon, és az emberek rajta mindenhol úgy élhessenek, ahogy azt mi, a saját használatunkra emberhez méltónak gondoljuk. Ehhez képest a mi hazánkban, a mi nyelvünkön nyomorgókkal szemben sem tapasztaljuk a lemondásra való készség jeleit, egyáltalán. Milliárdok iszonyatos nyomora, éhsége, szomja, számunkra elképzelhetetlen szenvedése pedig a legpitiánerebb hazai ügyeinknél is kevésbé ragadja meg a közfigyelmet. Ilyen közönyt emberek csak azok iránt tanusíthatnak, akikről nem gondolják igazán komolyan, hogy ők is emberek.