Van ott egy ház, a könnyebb érthetőség kedvéért nevezzük "Andrássy út 6o-nak". A két világháború között a lengyel rendőrség, 1939 szeptembere és 1941 júniusa között a sztálini politikai rendőrség, 1941 és 1944 között meg a Gestapo főhadiszállásaként funkcionált. Börtön volt, egyszersmind kivégzőhely. Ezt a házat afféle Terror Háza múzeummá építették át az ukrán hatóságok, és az avatást nem kisebb személyiség tisztelte meg szózatával, mint Valentyin Nalivajcsenko, a kijevi Nemzetbiztonsági Hivatal vezetője, egyszersmind Juscsenko elnök bizalmas belső tanácsadója.

Ő találta mondani a következőket: "Ukrán földön a(z idegen) hatalmak gyorsan váltották egymást. Egyetlen közös céljuk volt: megsemmisíteni mindent, ami ukrán, szétverni népünk egységét. Mindegy, ki volt az úr (ebben a házban), a lengyel rendőrség, a német Gestapo vagy a szovjet NKVD! Foglyaik főként a(z ukrán) függetlenség harcosai, a felszabadító mozgalom tagjai közül kerültek ki...."

Aki ismeri a lengyeleket, az tudja, hogy nekik a vipera marása semmi ahhoz képest, ha azt hallják, hogy áldozatokból bűnösökké festik át őket. Az ugyan tagadhatatlan, hogy a két háború között, amikor az egykori Galícia Lengyelországhoz tartozott, a hatóságok egyáltalán nem bántak baráti módon a függetlenséget akaró ukrán nacionalistákkal (a hírhedt Sztyepan Banderát például életfogytiglanra ítélték), tény viszont, hogy abban a bizonyos lvivi házban az NKVD sem, meg a Gestapo sem a banderistákat irtotta, hanem a zömmel lengyel politikai foglyokat. De nem csak ők: az akkor a lengyel kulturális és szellemi élet egyik centrumának számító Lwów értelmiségét a németek módszeresen megsemmisítették. Hogy a lengyelségnek ne maradjon "feje".

Ellentétben önjelölt nemzetbiztonsági történészünk állításával, a Kelet-Ukrajnát 1939 szeptemberében elözönlő szovjetek az imént említett Banderát éppenséggel kiengedték (lengyel) börtönéből, két évre rá pedig, amikor ugyanoda már a nácik özönlöttek be, a Gestapo és az SD nagyon is szívesen vette a nagy számban jelentkező ukrán önkéntesek szolgálatait.

Csakhogy a mai ukrán nacionalizmus optikáján keresztül minden másként fest, mint a valóságban volt. Egy fenét létezett "ukrán nemzeti egység": az ukránok túlnyomó többsége a szovjet hadseregben harcolt. Még a banderisták is két szárnyra szakadtak a németek védőszárnyai alatt. Az őrizetben tartott Banderát a Gestapo vitte vissza 1944-ben Ukrajnába, hogy az előnyomuló szovjetekkel szemben mozgósítsa híveit. Kik aztán kímélet nélkül öldösték a szovjeteket is, meg a felszabadult Lengyelország katonáit is.

Túl a történelmen azonban fölvet ez a múzeumavatási szónoklat egy egészen meghökkentő kérdést is. Ha igaz, hogy Juscsenko senkitől nem kapott annyi támogatást, mint Varsótól, akkor egyik bizalmi emberének vajon miért kellett ilyen durván belegyalogolnia a lengyelek érzékenységébe? S vajon jó-e az, hogy az utca, ahol az új múzeum áll, ma már Sztyepan Bandera nevét viseli?