Jómagam májusban gyors egymásutánban jártam Rómában, Párizsban és Münchenben, s azt tapasztaltam, hogy - a szó szoros értelmében - az utamba került öszszes választási plakáton szerepelt az Európa szó és/vagy az unió 12 csillagot ábrázoló szimbóluma. "Ha rám szavaz, Bajorország erősebb lesz Európában", "Elhozom Olaszországnak Európát" - lehetett olvasni a bajor és az olasz főváros utcáin. És noha e szlogenek sem igazán magasröptűek, az egyértelműen kitűnik belőlük, hogy számos más tagállam politikusai a kontinentális színtéren is politizálnak. A lakosság többsége ugyan közömbös, de az elit nem hagyja figyelmen kívül az európai dimenziót.

Sommás tehát az a vélekedés, hogy "mindenhol" belpolitikai témák uralták az európai parlamenti választási kampányokat, és "sehol" sem érdekli az embereket az Európai Unió. Az érdektelenség foka országonként eltérő.

Magyarországon minden szinten hódít a provincializmus. Az unió nálunk - még a politizáló, és a külvilág történéseire fogékony közvélemény körében is - érthetetlen, távoli és unalmas téma lett. Öt évvel a teljes jogú (!) tagság után a hazai közbeszéd még mindig elsősorban önigazolásként és külső (fegyelmező) erőként tekint Brüsszelre és az uniós intézményekre. Amiben persze van igazság: ha az ország nem lenne az unió tagja, akkor - a költségvetési hanyagság, a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány elhibázott gazdaságpolitikája következtében - már régen, de legkésőbb a forint tavaly októberi drámai árfolyamgyengülésekor finanszírozhatatlanná vált volna. S ezért, az uniós tagság okán lehetünk ma is (majdnem) biztosak abban, hogy Magyarország a globális válság által sújtva sem megy csődbe.

Az unió ennek ellenére Magyarországon ma népszerűtlenebb, mint valaha. A belépés előtt, 2003-ban tartott népszavazáson - igaz, érdemi előzetes vita nélkül - még a szavazók 84 százaléka foglalt állást a csatlakozás mellett (a részvétel 46 százalékos volt). A tavaly decemberi, mindeddig legfrissebb Eurobarometer-felmérés tanúsága szerint arra a kérdésre, hogy "jó dolog-e az Európai Unió", mindössze a magyarok 31 százaléka felelt igennel. Ennél alacsonyabb értéket a 27 tagállam közül csak Lettországban regisztráltak. A hagyományosan euroszkeptikus britek, ha hajszálnyival is, de EU-pártibbnak mutatkoztak a magyaroknál.

Nem nehéz észrevenni az összefüggést az unióval kapcsolatos ellenérzések és az országban dúló elégedetlenség között. A huszonhetek körében Magyarország az utolsó helyen áll a tekintetben, hogy az emberek milyennek ítélik hazájuk és háztartásuk helyzetét, valamint munkaerő-piaci kilátásaikat. Mindhárom esetben nagyon eltér a magyar mutató az uniós átlagtól: országa helyzetét például a huszonhét tagállam lakossága átlagosan 29 pontra értékelte (a 100-ból), míg a magyarok csupán 5-re.

Az uniós intézményekben azonban a magyarok jobban bíznak: az Európai Bizottságban például 56 százalékuk, miközben az uniós átlag csak 47 százalék. A teljes magyar politika hitelvesztése, a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány csapnivaló teljesítménye minden bizonnyal összefügg az unióról alkotott véleménnyel. Az emberek az EU-ra vetítik elégedetlenségüket (ezért nem gondolják "jó dolognak" az uniót), miközben még mindig inkább bíznak az európai intézményekben, mint a magyar politikában.

Az EU persze maga is sok sebből vérzik, demokratikus legitimációja állandó kérdéseket vet fel. E földrajzi és történeti perspektívában is egyedülálló képződmény azzal küzd, hogy jogelődjének ötvenkét évvel ezelőtti megalakulásától kezdve igazi - amúgy viszonylag sikeres - elitprojektként működik. Egyre bonyolultabb intézményi döntéseihez keresi a demokratikus bázist. A megveszekedett euroidealisták sem gondolhatják, hogy az EU a polgárok megszólításában sikeres lenne. Az intézményrendszer apátiával küszködik. A nyugat-európai lakosság többsége sem megy el szavazni az EP-választáson, mivel fogalma sincs arról, hogy döntésének milyen kézzelfogható következménye lesz. A kisebbség azonban európai léptékekben is gondolkodik.

Magyarországon a csatlakozásig volt lendülete annak a törekvésnek, hogy meg kell felelni az uniós követelményeknek, mert ha mindent megtanulunk/átveszünk, mint egy kisdiák, akkor annak meglesz a jutalma. Igazodásból jól vizsgázott az ország, a mindenkori kormány az uniós vívmányokat gyorsan és hatékonyan ültette át a magyar jogrendbe. Az évtized elejétől azonban ez már nem elég: mindenkinek magának kellene kitalálnia, mihez is kezd az EU-ban. Nyitva áll az egységes európai tér, tele lehetőséggel - de persze kockázattal is.

Ha egy, a közéletben jártas franciát megkérdezünk, hogy országának mi az uniós szinten érvényesítendő nemzeti érdeke, akkor kapásból tud mondani néhányat. Magyarországon nem ez a helyzet. Nálunk sokszor alapvető külpolitikai kérdésekben sincs konszenzus. Még kormányon belül sem sikerül mindig egyetérteni. Gyurcsány Ferenc kormányfő több ízben is a közös agrárpolitika (CAP) reformját szorgalmazta, éppen az ellenkezőjét annak, mint amit saját agrárminisztere képviselt Brüsszelben, a támogatások fenntartása mellett érvelve... A kevésbé látványos uniós szakpolitikákról szóló hírek pedig ritkán érik el a média ingerküszöbét.

Ma a tömegtájékoztatásban alig kerül terítékre uniós, pláne távolabbi külföldi téma. Szemben azzal, amit logikusan várni lehetett, a csatlakozás után egyre kevesebb a brüsszeli tudósító, ami csak részben magyarázható a médiabiznisz átalakulásával és romló anyagi helyzetével. Néhány médium inkább csak misszióból, mintsem üzleti megfontolásból foglalkozik európai témákkal, jóllehet a magyar jogrendet alapvetően határozzák meg az uniós regulák. Egyfelől nincs rá kereslet, másfelől a sajtó - követve a politikát - belesüppedt a belpolitika mocsarába. Az elmúlt öt esztendőben, nemhogy nem közeledtünk Európához, de távolabb kerültünk az uniós fősodortól.

Közeledni ismét akkor fogunk, ha alábbhagy a magyar politika populista és belterjes tobzódása. Ha a gazdaságpolitika tartósan ésszerű és átlátható lesz - a Bajnai-kormány néhány intézkedése ebbe az irányba mutat -, ami előbb-utóbb az életszínvonalat is emeli majd. Az eddigi teljesítmény gyászos: a csatlakozás óta eltelt öt évben Magyarország az egy főre jutó GDP-t nézve távolodott (!) az uniótól. E mutatónk az uniós átlaghoz viszonyítva 63,2 százalékról 61,6 százalékra esett, és ezzel az "új" tagállamok versenyében az utolsó helyen állunk. Nem csak gazdasági, hanem mentális konvergenciáról akkor beszélhetünk majd, ha csökken a burjánzó korrupció és feketegazdaság, ha a független intézmények élén álló kinevezetteket nem próbálják meg rendre kiszekálni, ha az ellenzék konstruktívan kritizál, s ha a magyarok idegennyelv-tudása nem lesz olyan siralmas, mint manapság.

Akkor van esély arra, hogy az emberek fogékonyabbak lesznek az unalmasnak mondott európai (külföldi) témák iránt. És akkor valószínűleg egy szélsőjobboldali párt sem nyeri majd el a voksok 15 százalékát azzal, hogy "Magyarország a magyaroké". Ez ugyanis teljesen anakronisztikus az unióban, amely, miközben figyelembe veszi a nemzeti érdekeket, s konkrét kérdésekben harcol is értük, alapvetően az emberi jogok tiszteletben tartásán, a személyek, az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlásának elvén nyugszik.