A szerző vállalkozó

1848 egyik legnagyobb eredménye a jobbágyfelszabadítás. Igaz, ezt csak 1853-ra sikerült elérni, de a magyar elit eddigi legnagyobb történelmi tette volt. A néhány százezres elit felismerte, hogy ő nem elég egy sikeres Magyarországhoz. Szükség van a többmilliós jobbágyság szellemi, vállalkozói és lelki energiáira. Saját előjogaik egy részét áldozták fel (amire ma nem tűnik képesnek az elit). 1867 után a magyar gazdaság és társadalom legaktívabb, legsikeresebb korszaka jött el. Akkora változások történtek, amekkorákról Obama és követői csak álmodozhatnak, de soha nem lesznek képesek végrehajtani.

A magyar elit lehetőségei szélesebbek. Egyrészt van bőven előjog, amiről le lehetne mondani, másrészt a XXI. század elején újra kialakult egy röghöz kötött jobbágyság, és ez mi magunk vagyunk. A mai politikai elit azonban nem képes összefogni, hogy felszabadítson bennünket, mert előjogai csak az egyéni felelősségüket elvesztett tömeggel szemben érvényesíthetők. Ezért politikai taktikájának részévé vált a bennünk élő jobbágy életben tartása. A bajokat csak tetézi, hogy míg 1848-ban a jobbágyság nem tiltakozott a felszabadítása ellen, addig ma erőteljes tiltakozás kísér minden próbálkozást.

A magyarok többsége változásra képtelenné vált. Ez a többség ma már kénytelen ugyan elfogadni, hogy országa rosszul működik, de azt, hogy ebben neki felelőssége lenne és ezért neki is változnia kéne, azt már nem. A bennünk élő jobbágy felszabadításra szorul. Ha önként nem megy, akkor forradalommal, de az elit által megvívott forradalommal - velünk szemben.

A modernkori jobbágy az, aki lemond egyéni felelősségéről és azt átruházza az államra. Ehhez szükség van a gondoskodó államra, mely a helyzet fenntartásának és létrehozásának eszköze egyszerre. Az elit szereti hangoztatni, hogy a magyar lakosság jelentős része öngondoskodásra képtelen, ezért az elit feladata róluk gondoskodni. Ami döbbenetes, hogy a lakosság elfogadja ezt a teljesen megalázó helyzetet, és örömmel gondoskodtat magáról, csak azért, mert ez kényelmesebb. És itt senki ne a szabolcsi cigányfalvakra gondoljon, hanem saját magára. A magyar lakosság több mint 60 százalékának nagyobb bevétele származik az állami újraelosztásból, mint saját munkájából.

Ezért, amelyik párt sikeres akar lenni ebben az országban, annak erős, nagy és gondoskodó államot kell hirdetnie, mert a jobbágyok csak így látják biztosítottnak saját jövőjüket, pedig a magyar változás első lépése a gondoskodó állam lebontása kell legyen. A szocialista kormányok éppen azzal játszották el népszerűségüket, hogy tettek néhány meglehetősen kicsi, de fontos lépést a gondoskodó állam gyengítése irányába.

A Fidesz pedig, amelynek korábbi elveibe beleillene a jobbágyfelszabadítás, ma harcosabb védelmezője lett a gondoskodó, jobbágyságban tartó államnak, mint a baloldal, és kommunikációjának központi eleme az állam gazdasági szerepének növelése. A feladat természetesen nem túl egyszerű, mert a kedvezményezettek eszeveszetten ragaszkodnak szerzett jogaikhoz. Ezeket valószínűleg csak valódi, pártok felett álló konszenzussal lehetne lebontani. Erre pedig egyre kevesebb az esély.

Néztem a BKV-menetrend változásakor a Híradót, és nem hittem a szememnek. Budapesti lakosokat kérdeztek, és ők mind szörnyülködtek, hogy milyen sok változással kell szembenézniük, és hogy ez milyen terhes. Olyan arcot vágtak, mint az amerikaiak a Katrina hurrikán után. A bennünk élő jobbágynak egy BKV-menetrendváltozás is iszonyatos kihívás, még egy ilyen változáshoz is nehezen alkalmazkodnunk. Hogyan tudnánk akkor a mai kor kihívásaihoz, a technológiai változásokhoz, az Ázsia diktálta versenyhez, a válsághoz.

A Rába HR-igazgatója egy régebbi interjúban elmondta, hogy a helyi munkaerőhiány miatt Miskolcról toboroztak, de néhány hónap alatt az összes emberük visszament munkanélkülinek Miskolcra. Az újkori röghöz kötöttség önkéntes. Míg a történelminek éppen az volt a feladata, hogy helyben tartsa a munkaerőt, amely a több jövedelemért elvándorolt volna, addig ma inkább munkanélküli valaki helyben, mint elmenjen akár 60 km-re. Inkább lakik egy nagy és drágán fenntartható lakásban, és felveszi a gázár-kompenzációt, minthogy elköltözzön egy kisebbe és olcsóbba. Inkább használhatatlan képzettséggel munkanélküli, mint hogy tanuljon valami mást.

Ne csodálkozzunk, hogy akik nem akarnak részt venni ebben a jobbágyjátszmában, azok rövid úton külföldre mennek, így növelve a jobbágykoncentrációt nálunk.

A társadalmi igazságosság és a szolidaritás a legtöbbet hangoztatott lózung a politikusok szájában. A magyar társadalmi igazságosság alapvetően igazságtalan. Nem a szolidaritás hiányáról, hanem az azzal való visszaélésről beszélhetünk. A lakosság 8 százaléka fizeti a jövedelemadó közel 80 százalékát, de érzékelhető adót is csak a lakosság negyede fizet. Aki hajlandó dolgozni, azt szét kell adóztatnunk, hogy a politikusok és szavazóik gondoskodó államosdit játszhassanak.

Amikor valaki ilyeneket mond, mint most én, akkor zsigerből jönnek a válaszok: a gazdagok eltitkolják a jövedelmüket, minimálbérre vannak bejelentve a BMW-sek stb. Van ilyen is, de azért valahogy mégiscsak elszedik a cégektől és a dolgozni hajlandóktól a GDP felét, és szétosztogatják közöttünk mindenféle rafinált, bonyolult és igazságtalan módon. Például ha nem vagy hajlandó tanulni az iskolában, és a mai iskolarendszer ezt nem képes kikényszeríteni, akkor egész életedben eltartunk majd. Ne aggódj! De támogatjuk a gazdagokat is, ha elég gazdag voltál és felvettél annak idején támogatott lakáshitelt, akkor a mai kamatszint mellett akár havi 150 ezer forintot is kaphatsz az államtól ajándékba. A magyar társadalomban az igazságosságnak és a szolidaritásnak olyan kaotikus rendszere és felfogása van, ami tarthatatlan.

Óriási gond, hogy az egyéni felelőtlenség és a rászorultság közé egyenlőségjelet tesznek, ami képtelenség. Nem lehet addig szolidaritásról és társadalmi igazságosságról beszélni, amíg ebben nem teszünk rendet. Meg kell határozni az egyén kötelességeit saját sorsáért. Nem lehet egy fiatalt rászorulónak minősíteni csak és kizárólag azért, mert nem tanult eleget az iskolában. Amíg ez nem változik meg, nem lehet társadalmi szolidaritást elvárni az adófizetőktől. Az adófizetőknek tudniuk kell, hogy a szolidaritás rendszere jól működik, és az kapja a juttatást, aki valóban rászorul, nem pedig a felelőtlenek vagy a gazdagok.

Az elit nem fog változtatni ezen a helyzeten. Neki a gondoskodó állam nagyon jó. A gondoskodó állam dúskál a pénzben, a GDP több mint felét a mindenkori kormányzó erők szórhatják szét az alattvalók, a jobbágyok között. Ez hihetetlen mozgásteret ad nekik. Magyarországon ma minden cég, amelyik sokat akar keresni, az államtól vár megrendeléseket, ma a legnagyobb vagyonok túlnyomó része az államtól származik valamilyen módon. A pártvezetők ebből a hatalmas újraelosztásból meg tudják vásárolni saját hatalmukat, egyrészt tőlünk, másrészt a párt holdudvarától. Ha ezen változtatnának, a magyar politika mozgástere beszűkülne. Látunk ma valakit, aki lebontaná saját hatalmát, aki az állam méretének csökkentését ígérné? Nem, mert jobbágyokat könnyebb vezetni, mint gondolkodó, aktív változásokat váró és arra hajlandó, egyéni felelősséget vállaló állampolgárokat.

Márpedig új Széchenyi kell, mert új jobbágyfelszabadítás nélkül nincs jólét, jövő és demokrácia.