Az olvasót nem kell hogy érdekeljék egy cikk megírásának nehézségei. Alapesetben magánügy ez, engem sem izgat, hogy a műbútorasztalos mekkorát vágott a kezére a kisasztalom felújításakor.

Az már annál inkább, ha az asztalról kiderül, hogy szék. Márpedig valami ilyesmi történt az élelmiszer-ágazatot a kereskedőktől megvédeni szándékozó törvényekkel. Éppen epébe mártottam a tollam, hogy leírjam: mégiscsak abszurdum, hogy az agrárminiszter döntésétől függjön egy élelmiszerkartell-ügy kivizsgálhatósága - mire kiderült, hogy a lóhalálában benyújtott, megtárgyalt és elfogadott törvényből az ezt hosszasan taglaló részt az utolsó pillanatban kidobták, és az egész jogszabályt átírták. Ekkora keverés még a magyar parlamentben is ritka, pedig nálunk lassan már az a kivétel, ha az utolsó, elvileg jogtechnikai jellegű szavazáson nem módosítják alapjaiban az éppen már csak a végső elfogadásra váró jogszabályt.

Sürgősséggel benyújtották, egy nap alatt megtárgyalták, módosító indítvánnyal azon nyomban kiherélték, majd elfogadták. Képzelhetik, milyen kifinomult jogalkotói munka állhat egy ilyen törvény mögött. Itt a piros, hol a piros - országos alapon. Valamire igent nyomtak végül a képviselők, de hogy mire, azt alighanem csak néhányuk tudta. Akár azt is lenyomhatták volna a parlament torkán, hogy eztán csak magyar árut lehessen árulni a boltokban - vagy csak külföldit. Nem baj, majd jön egy másik törvény, amellyel megpróbálják betömködni ennek az időközben kiderült értelmetlenségeit, joghézagjait, bizonytalanságait.

Sokkal fontosabb a magyar élelmiszer-gazdaság annál, hogy ilyen gyors érlelésű, lyukakkal teli ementáli törvényekkel igyekezzenek megoldani a gondjait. Annak is, aki él belőle, és annak is, aki végül megveszi és megeszi a produktumát.

A legjobb törvény is kevés lenne azonban ahhoz, hogy az ágazatot egy varázsütéssel meggyógyítsa. Etikai kódexben vagy jogszabályban rögzíthetőek a magyar élelmiszerpiac szereplőinek egymással szembeni viselkedési szabályai, rácsaphatunk a kereskedelmi láncok mohó kezére, erővel engedhetünk a termelők szorításán, de ez nem a cél, legföljebb az eszköz. Nem hihetjük azt, hogy a magyar termelők gondjait hosszú távon megoldjuk, ha kényszerrel betuszkoljuk az árujukat a multik itteni boltjaiba. A magyar élelmiszeripar sorsa és jövője a határok nélküli Európában nem a magyarországi hipermarketekben dől el.

Az itteni élelmiszer-termelést nem Magyarországra kell kalibrálni, a hazai gyártók gondjait ugyanis alapvetően nem az okozza, hogy kijjebb kerültek az itteni üzletekből, hanem az, hogy nem kerültek beljebb a külföldi boltokba. Nem az ő termékeikkel szorongatják a multik külföldön a versenytársaikat, hanem őket szorongatják a külföldi áruval.

A most elfogadott jogszabályok önmagukban nem hoznak sem megoldást, sem megnyugvást a magyar agráriumnak. Az agrártárca mindenesetre ötpárti támogatással kijátszotta a legerősebbnek vélt lapját, de a mérkőzésnek még nincs vége. Ebben a partiban a magyar élelmiszer-termelőknek egy erős döntetlenre van esélyük és szükségük. Azzal nyernének ugyanis a legtöbbet.