Az élet bonyolult

Ez a cikk még az EP-választások előtt született. Az eredmények ismeretében a megállapításai még inkább érvényesek. Hogy ne fújjunk fel egy senkit valakivé, a cikket visszatartottuk.

Tehát: Belváros. Jól öltözött hölgy cédulát oszt. Az Internetes demokrácia Pártja kér ajánlószelvényt az EP-választásra.

"Ha a pártnak sikerül legalább egy európai parlamenti képviselői helyet elnyernie, akkor azt úgy tölti be, hogy a képviselői egy-egy hónap után sorra lemondanak. Így öt év alatt hatvanan válthatják egymást Brüsszelben, a vele járó havi egymillió forintos fizetéssel együtt". Képviselőik úgy szavaznak majd, ahogy az "internetes közösség" eldönti. Hát nem egyszerű?

Mindig is a sors legnagyobb igazságtalanságának tartottam, hogy az egyszerű nép is kénytelen ugyanabban a bonyolult világban élni, mint mindenki más. A világban sokszor nagyon bonyolult kérdésekben kell dönteni, és bár egyesek váltig tudják, mi az egyetlen helyes válasz, többnyire egyrészt is van, másrészt is van (innen a demokrácia eszméje). Szól érv amellett is, hogy levágjuk a birkát (éhesek vagyunk), és amellett is, hogy ne vágjuk le (lesz szaporulat), de egy biztos: soha nem lehet úgy levágni a birkát, hogy tovább szaporodjon.

Ha megkérdezzük a szobafestő tíz segédjét, hogy akar e tíz helyett négy órát dolgozni tízszeres fizetésért, habozás nélkül rávágja, hogy igen. És vajon hajlandó-e hússzoros áron kifestetni a szobáját ezzel a céggel? Persze, hogy nem. Így pedig a festők megrendelés híján munka nélkül maradnak. A világ és maga az élet is veszélyes játék, magam azonban csak attól félek igazán, ha az egyszerű nép elkezd bonyolult kérdésekre egyszerű válaszokat adni.

A dinamótól a Rubik-kockáig sok nagyszerűt tudnak az emberek egyénileg alkotni. De életük minőségét (néha egyáltalán a lehetőségét) azok a szabályok határozzák meg, amelyek szerint megszervezik az életüket. Erre csak kollektíve képesek. Ettől a képességtől függ, hogy egy ajtót sem kell bezárni, vagy rács is kell mindegyikre.

Egyes bonyolult népek képesek úgy nyaralni, hogy egy fillérjükbe sem kerül, mert rögzített szabályok alapján, ügynökségen keresztül felajánlják saját pl. hegyvidéki lakásukat egy hónapra és más tengerparti lakásába költöznek. Úgy tisztelik a más vagyonát, ahogy a sajátjukat. Ám, ha véletlenül egyszerű nép kerülne bele ebbe a rendszerbe nagyobb arányban, akkor a rendszer összeomlana.

Nem tekinthető-e vajon internetes demokratának a falusi néni portáján kapirgáló tyúkkal lelépő hívatlan vendég éppúgy, mint a befizetett lakáselőleggel felszívódó vállalkozó? Egyazon elv képviselői ők: a szabály csak másra vonatkozik, az én dolgom, hogy kijátsszam.

Puskás, Biro, Rubik nagyszerű teljesítménye egyéni. Büszke lehetek rá, de hozzá nem tettem semmit. A saját egyéni teljesítményemen túl, ami még valamelyest az enyém, az a kollektív teljesítmény. Bejut-e a mozgáskorlátozott bárhová: ez már kollektív erőfeszítés kérdése, ahogy az is, milyen tiszta városban élek.

Egy nép legmagasabb rendű kollektív teljesítménye az a szabályrendszer, ami szerint él, és aminek a csúcsa az alkotmány, a szabadság működési rendje. Nem az a papír, amit 3 jogtudós lefirkantott, 300 bólintó pedig megbólintott, hanem ahogyan azt nap mint nap fenntartjuk, ha fenntartjuk. Hogy visszaélünk-e vele, ahol tudunk, vagy éppen ellenkezőleg. Ez már a "szívnek az ő szokásain" múlik. Az íratlan alkotmányon, mely egy népet fenntart.

Egy Molotov-koktél, mely életet olt ki, egyéni vélemény, ám csak a kollektív vélemény ereje juttathatja az elhajítóját oda, ahová való - hogy az én méltóságom fennmaradjon.

Évszázadokon át hitegettük magunkat azzal, hogy szabadságszerető kis nép vagyunk. Lám, eljött a szabadság, és a kis nép nem tud mit kezdeni vele. Eszmél, és eszme csak ilyen jut eszébe.

Rédei Mihály

Budapest

Kié a múlt?

Kincs, ami nincs címmel jelent meg a hazai régészetet egyoldalúan hamis és rossz színben feltüntető, általánosító írás június 18-án a Népszabadság hasábjain. A cikk "háborúzó" régészekről, "hiába" elköltött milliárdokról beszél, melyek hasznosulása a múzeumok kiállításain, a tudományos publikációkban "alig látszik".

Úgy tűnik, hogy a pedagógusok, az orvosok után most a régészeket próbálják a megalázott szakmák sorába kényszeríteni. Ezt a "háborús" helyzetet pedig egy 2007-ben megjelent - színvonalát tekintve jó esetben félkésznek tekinthető - rendelet nyomán létrejött, gyökerek és sok esetben szakmai kompetencia nélküli új szervezet (Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat, KÖSZ) működése idézte elő. A szervezet villámgyors létrehozásának hátterét hoszszan lehetne elemezni, de bizonyos, hogy megalkotóit elsősorban nem a szakmaszeretet vezényelte.

Az új régészeti örökségvédelmi szervezet egy csapásra magához ragadta a Magyarországon tradicionálisan a régészeti örökséget gondozó megyei múzeumi rendszer által végzett régészeti feladatok jelentős részét, főleg pedig a gazdaságosan elvégezhetőket. Ezáltal a megyei múzeumokban kutatási programok maradtak félbe, tudományos műhelyek estek szét. Mert arról nem szól a cikk, hogy e múzeumok 160-180 régésze csak 2005 és 2008 között 8 millió négyzetmétert tárt fel, több mint 2 millió nyilvántartásba vett lelettel gazdagította a régészeti örökséget, 94 kiállítást rendezett a feltárások anyagából, s 873 publikációban tette közzé az eredményeket. A rombolás, a károkozás egyértelmű.

Létrejött egy igen drága, párhuzamos intézményrendszer az adófizetők pénzéből. A mindössze 86 régésszel rendelkező "országos" intézménynek a feltárások zömét kellene elvégeznie. Erre természetesen nem képes, ezért aztán kénytelen igénybe venni - no nem partnerként, csak amolyan "alvállalkozóként" - a nála sokszor magasabb szakmai kompetenciát mutató megyei múzeumokat.

2007-től a régészeti munka része lett a KÖSZ által végzett (végeztetett) lőszermentesítés - persze csak a jó pénzt hozó nagyberuházások esetében.

A feladatok megosztásának szabályozatlansága nyomán kialakult gyakorlatban ma már azt sem lehet tudni, hogy ki gondozza az örökséget, kinek, mikor, milyen felelőssége van. A KÖSZ a feltárt leletanyagot nem őrzi, azt egy egyszeri, minimális öszszegért (250 000 Ft/m3) örök időkre a múzeumokra hagyja.

Látjuk, hogy sok a hozadéka, vagy inkább a hordaléka a rendeletnek. Ha az új intézmény (KÖSZ) csaknem hároméves működése után sem volt képes meggyőzni a szakmai közvélemény túlnyomó többségét arról, hogy valóban a régészeti örökség érdekében dolgozik, akkor ott valami nincs rendjén. Ma is ugyanúgy a sárdobálás, a sohasem bizonyított pletykák, a hamis sejtetések és általánosítások jelentik a fegyvertárukat a múzeumok ellen, mint a rendeletet megelőző médiakampányban. Természetesen a kommunikáció kitűnő, sokkal jobb, mint a 19 megyei múzeumé. Ideig-óráig el lehet hitetni, hogy a királyon van ruha, de előbb-utóbb ki kell mondani és be kell ismerni, hogy a király meztelen.

A 2007. évi rendelet valójában nem több mint egy félresikerült kísérlet, melynek lényegi módosítását az OKM már 2008 nyarán elkészítette, s amelynek koncepcióját a múzeumok elfogadtak volna. A rendeletmódosításról, amely a szakmai kompetenciák mentén lenne képes a jelenlegi helyzetet orvosolni, azóta sem hallani. Maradt és mélyült a lövészárok.

A múlt mindenkié, a régészek pedig nem "háborúzni", hanem dolgozni szeretnének.

A Megyei Múzeumok Igazgatóságainak Szövetsége nevében:

Dr. Vándor László

elnök