Hogyan is állunk a tekintéllyel?

Mi is Kende Péter kritikus állítása korunkról, helyzetünkről, liberalizmusunkról? Többek között, hogy nincsenek tekintélyek, pontosabban: hogy a történelmileg alakult, konzervatív intézményeknek a szélsőséges kilengéseket megakadályozó tekintélye semmivé lett, az új intézményekhez pedig már eleve nem járul tekintély. Vázlatában nem nevezi meg, mely intézményekre gondol - de el tudjuk képzelni. Mivel az imától a tőkeviszonyig tulajdonképpen minden képes intézményes formát ölteni, és ölt is, valójában a tekintély lepusztulásáról van szó általában.

De biztos, hogy a tekintélyre gondol Kende Péter, amikor ezt a szót használja? Nem a presztízs járt a fejében?

"A presztízs más, mint a tekintély. Sokan támadják és sokan védik a tekintélyt, akik valójában csak a presztízst kívánják támadni és védeni." - írta immár száz éve erről a nem akármilyen problémáról Leopold Lajos. (A jelen idézetek ifj. Leopold Lajos: A presztízsről című a Huszadik Század 1910-es jubileumi számából valók, amely Litván György válogatásában újraolvasható a "Szociológia első magyar műhelye; A Huszadik Század köre"; Gondolat, 1973, Budapest, I. k. 517-520. oldalain. A szerző Presztízs című könyve majd 1912-ben jelenik meg) A presztízs (praestigium) eredeti, ősi jelentésében ugyan csepűrágás, félrevezetés, de a későbbiekben egyre inkább felismert eszköze lesz a hatásnak, a hathatósságnak, a sikeres teljesítésnek. Például a nagy presztízsű cégre bízzuk valaminek az elvégzését, mert presztízse már önmagában a siker ígérete - tekintet nélkül a kivitelező, vagy a megbízatás tartalmának erkölcsi vetületére.

A jónak, igaznak tartott törekvések hatásához is kell a presztízs fogalmában kifejeződő érvényesítőképesség hite, vagy látszata. Egyre megy. Vagyis a jónak, szépnek, erkölcsösnek, társadalmilag hasznosnak gondolt valami esetében is kell a presztízs a megvalósításhoz. Leopold Lajos szerint "Idővel a társadalomban elérhető hatás művészete besurran az etikai helyeslés körzetébe. Az elért hatásról azt kezdik hinni, hogy a társadalom normáival való egyezést is jelent, azaz erkölcsös." Noha "a presztízs ma sem morális tünemény, hanem lélektani". A siker hite, a sikeresség ígérete.

Ma, amikor sikeres vállalkozások sokaságának egyedüli tartalma az immateriális, vagyis kézzel nem tapintható marketing, a promóció, s általában a kommunikáció, sokkal könnyebb belátni Leopold Lajos érveinek nyilvánvaló helyességét. Mégis! Mégis azt kell látnunk, hogy az ilyen jellegű lukratív, s összgazdaságilag alighanem nélkülözhetetlen brandépítő, presztízsfényező vállalkozások tömegének hatására sem surrant be igazán "az elérhető hatás művészete" etikai helyeslésünk körzetébe. Maradt ez máig "boszorkányság, melytől óvakodnak a bölcsek és félnek a balgák". Kende Péter is óvakodik, s még véletlenül se mond presztízst, holott a politikai kilengések megfékezésénél, kormányozhatatlanság és egyensúlyvesztések elhárításának kérdésénél valamiféle pozitív hatásra, eredményességre kell, hogy gondoljon. (majd tiltakozik, ha nem így van.) De a tekintély szóhoz képest a presztízsnek továbbra is stichje van, gyanús, némi ürességet jelző a hangzása, s alig tudott eloldalazni a megtévesztő ügyeskedés jelentésétől.

De mi volna akkor a presztízs morális ingatagságától megtisztított tekintély? Valószínűleg semmi egyéb, mint egy morális jószág, ami természete miatt nem vehető számba, mint egy számosállat. A tekintély az erények, s nem az érdemek sorába tartozik. Az érdemdús személy tettei sorával nem csak presztízst szerez, de jutalmat, előremenetelt érdemel ki, s esetleg még érdemrendet is kap, az erénynek azonban legfeljebb csak respektje van. Fonákjáról: nem tevéssel jutalomra nem lehet rászolgálni, de a tekintélyt számos cselekvéstől való megtartóztatás, tagadás, puszta ellenállás is növelheti. A tekintély tehát, akár respektusként, akár autoritásként értjük, erkölcsi vonatkozásokat hordoz és túlnyomóan egyéni jellemző, míg a presztízs - noha lélektani tünemény - nem a morál, hanem a gyakorlati hatás, a hathatóság hitének körébe tartozik. Ennél fogva a presztízs minden intézmény minősítésénél perdöntő jelentőségű. Eléri-e a kívánt hatást? Megéri-e a pénzét? Eredményesen tölti-e be funkcióját? Mivel az ilyen kérdések minduntalan felvetődnek, az is érthető, hogy az intézmények vezetői, felelősei némi zsonglőrködéstől sem idegenkednek a presztízsük emelése érdekében. S mi több, erre már tudomány- és iparágak szakosodtak, hogy az arculatok, brandek, imázsok minél fényesebbek legyenek. A tekintély meg csak pislog - s még jó, ha egy kis fényt kap a presztízstől, s ő surranhat be a hatásosság körzetébe.

Felvethető persze, mi végre ez a szőrszálhasogatás? Talán azért, hogy láthassuk, az intézményeknek elsősorban és mindenekfelett presztízsre van szükségük, hogy betölthessék funkciójukat, hogy hatásosak legyenek. Személyek megítélésének esetében összetettebb a kérdés, mert a tekintély és a presztízs - a fentiek értelmében - nem feltétlenül jár együtt. A morális alapú respektus nem feltétlenül azonos a sikerességgel, miként a siker ígérvényű presztízs sem a morális feddhetetlenséggel. Ezek triviális tapasztalatok, amelyek régtől fogva ki is fejeződtek az erényetikák és érdemetikák különbségében. De mindig előttünk áll a kérdés, mivel az intézmények élére, működtetésére személyeket kell választani, vagyis dönteni az erényes, illetve az érdemes személyek között. Ilyen döntés egy autokratának se könnyű, demokráciában meg azzal komplikálódik a helyzet, hogy a kiválasztott személy esetében hathatósság képességének elemi igénye mellé a közvélemény fennköltsége miatt az erkölcsi autoritás is megkívántatik. Nincs nagyobb hipokrita a népnél.

Hogy aztán a státusz és az azt betöltő személy kölcsönhatása mit jelent egy intézmény megítélésében, s egy intézmény működése történelmi léptékben miként hat a közviszonyokra, az újabb kérdések sorozatát indítja el. Gondoljunk csak az államra, helyesebben az államokra - mivel e szempontból is igen sokfélék. Tocqueville a XVII. századtól kifejlődött újkori, francia, adminisztratív államot - az amerikaival összevetve - vitalitással és presztízszsel telített intézménynek írja le, amelynek kormánya többnyire intelligensen és nagy öntudattól vezérelve oldotta meg a saját maga elé tűzött feladatokat. Innen a sokat emlegetett francia centralizmus színe és fonákja is, amiket lehet egymáshoz méregetni, de szinte kétségtelen, hogy a mindenkori francia kormány állampolgárai szemében visszaigazolt presztízs toronymagasan áll az amerikai, a magyar vagy indiai kormány bármikori nimbusza felett (mi a ménkű az a nimbusz? nimbuszkulcs? - ja! glória). De akármekkorák is az államok közötti különbségek, az európai újkorban kiformálódó államok, mint államok egyre fokozódó, majd a XX. század első felétől szinte megsokszorozódó feladatvállalásaikkal, és azok ilyen-olyan teljesítésével, jelentős presztízsre tettek szert (iparpolitika, vámpolitika, közlekedés, iskola, egészségügy, közbiztonság stb.), ami a jóléti állam idejére történelmileg példátlan sikerekhez vezetett. Az állam presztízse fennen ragyogott. Az 1980-as évtized végére azonban a kelet-európai rendszerváltozásokkal egy időben (noha nem azért) megtörténő korszakváltás, korforduló szinte elnyelte ezt a presztízst. A sokágú gazdasági liberalizáció, dereguláció, s ebben a nemzetközi pénzforgalom állami kontrolljának elsöprése a legnyilvánvalóbban az állam presztízstől való megfosztásával járt. A piac szabadsága, az állami gyámkodástól mentes magánvállalkozás felívelése, az úgynevezett nemzeti piacok helyett a kapitalizmus határok nélkül, a sokarcú globalizációban testesült meg, s lett planetárisan mindennapi tapasztalattá. Mindez megfejelve az államot illető morális megrovásokkal: paternalizmus, osztogatás, ingyen ebéd, bürokrácia, stupiditás, egyenlősdi, visszamaradottságot okozó százféle gyámkodás. Bizonyára. Igen eltérő mértékben ugyan, de a különb-különb államok rá is szolgáltak erre, csakhogy a mindent szebben, jobban, olcsóbban előállító magánvállalkozások, és úgy általában az önerőre való támaszkodás (milyen príma paradoxon már önmagában is ez a kifejezés; "Sántának tetszik lenni? Mankó helyett támaszkodjon saját magára!") egy dolgot persze sose vállaltak: a politikai stabilitás és biztonság költségeit és annak megteremtését. Annak biztosítása továbbra is a presztízse fosztott államra maradt. Az ekként globalizált, de biztonságosabbá nem vált világot a "megszaladó" egyenlőtlenség jellemzi (lám, lám! - csak felkapaszkodok én is a "megszaladás" szekerére), mind a különböző társadalmak között, mind minden társadalmon belül. A globalizáció színéről és fonákjáról folyamatos a vita - de vitán felül áll, hogy ez az államnak, mint intézménynek szuverenitáscsökkenést hozott. És oda lett presztízse. De furcsa módon nem szűnt meg végső garantornak lenni. Láss csodát (ha nem láttál volna még eleget), a globális pénzügyi megrendülést okozó, az amerikai jelzáloghitel-válságban a felelőtlenül üzletelő, gigantikus pénzügyi intézményeket közpénzen szanálja az állam az önerőre való támaszkodás nagyobb dicsőségére. Presztízsed ugyan romlóban-bomlóban, de a pénzedet azért ide adhatod - vélheti megengedően a maradék állami regulációkkal szemben engedetlen magánvállalkozás.

Kende Péter konzervatív erőket említ, amelyek régebben, tekintélyükből eredően alkalmasak voltak a "megszaladások", a hibává durvuló különféle politikai rakoncátlanságok és meggondolatlanságok fékezésére. Az újkori állam is a maga 3-400 éves történelmével régi, akár konzervatív intézménynek is mondható. A döntő persze az, hogy az executíva, azaz a kormány, mint az állam legdinamikusabb eleme milyen politikai erő kezében van. Csak hát ezek a fránya politikai jelzők! Konzervatív? Liberális? Az újabb angol történelemkönyvek, például a New Oxford History of England az 1783 és 1846 közötti időszakkal foglalkozó kötete - e periódusban az úgynevezett konzervatívok voltak hatalmon -, már nem említik az ipari forradalom fogalmát. A növekedés rátáját most kisebbnek találják, s ha voltak is nagy strukturális változások, azok régebben voltak, s a növekedést generáló felsőközéposztály vagyona jellegzetesen már nem bányák, gyárak materiális birtoklásában, hanem pénzügyi vállalkozásokban öltött testet. A több évtizedes tory uralmat - miközben elveszett nem csak a szegények, hanem a gazdagok biztonsága is - a könyörtelen piacpártiság, és a birodalom hallatlan gazdagodása jellemezte. A gabonatörvényekkel megszűnik a nemzeti agrárvédelem, a munkára fogható, ép testű, de munkahelyet nem találó szegények meg büntetésül dologházba kerülnek. (Dickens sültrealizmusa, Engels szociográfiája az angol munkásosztály helyzetéről stb.). Ismert nóta, de hol voltak a liberálisok? Ott ültek ugyan a Parlament padjaiban, de megosztottságuk miatt nem juthattak kormányra. Esetükben ekkor is a liberalizmus két, egymással időtlen idők óta versengő variációjáról van szó, amit leegyszerűsítve, de közérthetően az emberi jogokra érzékeny politikai liberalizmusnak, illetve a piaci elveket hurráoptimistaként értelmező, s evangéliumi igazságként hirdető gazdasági liberalizmusnak szoktunk mondani (l. ehhez John Brewer: England, The Big Change című kritikai írását Boyd Hilton: A Mad, Bad, and Dangerous People? England 1783-1846 című munkájáról; a New York Review of Books 2008. június 20-i számában).

Melyik liberalizmussal van akkor baj? Melyik rongálta az állam presztízsét? Jó, legyen! A tekintélyt általában. A konzervatív Margaret Thatcher és Ronald Reagan mik voltak - kérdezhetnénk, ha csak kétosztatú lenne a politika világa. De akár konzervatívként, akár liberálisként jelöljük őket, nyilvánvalóan az állam hatalmát használták fel arra, hogy rontsák az állam reputációját. A mi hazai ortodox reformistáinkra most is ez a jellemző. De hát jó három évtizeden át nem államellenes volt a bármiféle előrelépés támogatása a szocializmuskori Magyarországon is? Ez akkor is így volt, ha az állam elleni beszéd az államegész intézményrendszerét maga alá gyűrő, s magasztos elveiben ugyancsak államellenes egypártrendszert célozta. Hogyne fogyott volna az államintézmény presztízse, ha alulról, oldalról, de fentről is, mindenki az államot csepülte. Nem mintha ezt Kelet-Európa, s benne hazánk történelme nem indokolná, de ez aztán zsolozsmázássá fajult, hogy végül aztán a neoliberálisok az állami ménesből elkötött lovaikon nyargalásszák körbe a bűnbakká tett államot.

No, ennyit legalább az állam presztízsvesztésének magyarázatához. S az állam azért is súlyos példa az általában vett politikai presztízsromlásra, mert az állam önmagában is sok tucat intézményt jelöl a bányajogtól a közegészségügyön át a nemzetbiztonságig. Az államon kívül persze van azért más is - de a tekintély és presztízs ikerléte, s e kötésben a tekintély hiánya, e hiány jogos felhánytorgatása, még leginkább az állami intézményekkel kapcsolatos.

A presztízs és tekintély összenövése nagyjából áll még az egyházakra is, ahol történetileg és teológiailag a tekintély, vagyis a morális vonatkozás lenne a súlyozottabb, de a modern korban, az oktatás- és hitpiac kitágulásával egyre fontosabb követelmény lett a teljesítményen alapuló presztízs is. A médiaszakértelem és kommunikációs ügyeskedés terén az egyházak nagy-nagy tapasztalatokkal bírnak. A magánintézmények viszont, főként a nagy számosságú gazdasági vállalkozások, merőben a saját presztízs növelésében jeleskednek. Egy vállalat nem a morál atlétája, s ezt senki nem is várja el tőle, még ha az különféle átlátszó reklámfogásokkal így is tünteti fel magát. A cégnevek felragyogtatása, azaz a presztízsnövelés érdekében az utóbbi időkben sokat költenek az úgynevezett társadalmi felelősség vállalásának látszatára (social responsibility vagy csak SR - ahogy a magyar szövegben is szeretik említeni). Egyébként nem tűnik ez ártalmasnak, de a tárgyalt kérdés szempontjából nem több porhintésnél.

A hétköznapi állampolgári közbeszédben persze igen nehéz különbséget tenni a tekintély és presztízs között, mert tájékozottságunk megbízhatatlan. Ugyanez a helyzet, ha a tekintélypresztízs fogalomegyüttes ellentétére a vizesnyolcas, becstelen, lúzer stb. kategóriák által jelezettekre gondolunk, nem is szólva arról a széles társadalmi térről, amely e két szélsőség között húzódik számtalan átmenetével. No, de miben lehetünk egyáltalán tájékozottak? Elég talán a transzparencia divatos fogalmára utalni, hogy érzékeljük a nehézségeket.

A globalizálódott gazdaságban kívánalommá, és sok helyen törvényes előírássá lett, hogy a vállalkozások belső gazdasági adatait egyre nagyobb mértékben nyilvánossá kell tenni. Ez az állami szerveknél inkább csak be nem tartott alapkövetelmény. Magyar nyelven az üvegzsebűség igénye is erre utal. A Transparency International nemzetközi hálózata az ilyenféle kérdésekre specializálódva, mint a korrupciós világranglisták évenkénti összeállítója vált ismertté. A furcsa nevű Karabell Zakariás publicisztikájában a transzparenciáról olvasok (munkahelye is - melynek egyben elnöke - furcsa nevű: River Twice Research - csak nem Hérakleitoszra utal?). Szerinte az áttetszőséget, átláthatóságot, titokmentességet ígérő vállalati magatartás megóv bennünket a korrupt disznóságoktól, a fogyasztókat és a gazdasági partnereket átverő csalárd magatartástól - ám ezt ő mítoszkeltésnek nevezi. "A transzparencia a jó vállalatvezetés szimbólumává vált - minél transzparensebb, annál jobb - s ennek hiánya súlyos mulasztás. Csak egy probléma van mindezzel: nincs rá bizonyíték, hogy igaz lenne" A helyzet ugyanis az, hogy az irdatlan mennyiségű adat, amit a vállalatok szolgáltatnak, már átlapozásukhoz is teljes állású alkalmazottak nagy számát igényelné, de - s erre utal számos világcég ironikusan "kreatív könyvelésnek" mondott praktikája - továbbra is csak hitre vagyunk utalva. Bizonysághoz szakképzett ellenőrök légiójára lenne szükség, s a végén többe kerülne a leves, mint a hús. (Zachary Karabell: The Myth of Trancparency; in Newsweek International, 2008. július 14.) A transzparencia kívánalma természetesen nem nevezhető ártalmasnak, csak a beleszuszakolt hit - és részben a szó félreértéséből - no, jó: jelentésmódosításából - kiformált fogalom tehette csalókává. A transzparencia szón áttetszően opálosat értünk, s nem átláthatót - ahogy például Hankiss Elemér ír új könyvében, fejezeteken keresztül a titokzatosság felfényléséről, de nem a titok megszűnéséről (lásd Hankiss Elemér: Ikarosz bukása; Lét és Sors az európai civilizációban; 2008, Osiris, 2008). Triviálisan szólva: az ablaküveg átlátszó, a glicerinszappan meg áttetsző, azaz transzparens. És igen! - gondoljunk csak a politikai transzparensre, amit magasra emelve hordoznak. Mozgósít ugyan, de inkább rejt, mint feltár.

■ Meghallgatom a falu fejlesztési terveit. Színes diagramok és tervrajzok. Nem merő ötletek, vágyak, hanem pályázatra beadható kidolgozott tervek, amelyek megvalósíthatóságát, hogy ne mondjam: fizibilitását, az eddig megvalósult útburkolás, csatornázás, étterem, vendégházak építése, bizonyára a döntésre jogosult kuratóriumok szemében is bizonyítja. A néhai Inke László színész házából emlékház lesz, az előttünk levő kúriából meg - mint már említettem - holmi palóc skanzen ötven gépkocsi számára földalatti parkolóval. Úgy félmilliárdért. Ne legyünk Olcsó Jánosok!

Sose hittem a falusi idillben, de minél többet tudok meg erről a kis faluról, annál nyilvánvalóbbak az összezártságból adódó nehézségek. De ne körülményeskedjünk: a kölcsönös utálatok. S mennyi dráma, dramatizált hiedelem. Öngyilkosságok, gyilkosságok. Nehezen bogozható ki, hogy kútba ugrott vagy beledobták a kútba. Épp ott átellenben. Csak amott, a másik sorban. Kozárd is olyan, mint az ország. Az emberek súlyosan neheztelnek egymásra. Nem kellenek ahhoz országot, nemzetet megosztó politikai pártok, hogy szívós konfliktusok közt teljenek a hétköznapok.

Minek van előttem tekintélye?

Talán ezzel kellett volna kezdeni.

A presztízzsel szemben tehát gyanakvó vagyok. Törekednék elválasztani a presztízst a tekintélytől. De tudom-e? Néhány közelebbről ismert személy esetében talán. De egyébként? - E téren mindanynyian hírekre vagyunk utalva, s mivel a kerengő információk valóságtartalmának kiszűrése igencsak kétséges, a tekintély és presztízs fogalmi differenciáltsága odavezet, hogy a tekintély hírét is kétkedve fogadjuk. A presztízs fényezése és rombolása mögött a tekintély láthatatlanná válik. Olyannyira, hogy végül is kétséges, érdemes-e beszélni róla. Van-e értelme a különbségtevésnek.

A tekintéllyel szemben viszont nem gyanakvó vagyok, hanem csak bajban vagyok. Nem tudok vele mit kezdeni - s talán azért, mert ilyen nincs előttem. Nincs előttem a példakép értelmében, s intézmények esetében is csak azok megértésére, s nem tiszteletére törekszem. Neveltetésem és nevelődésem minden eresztékében kritikai jellegű volt. A családi is, és paradox módon a diktatúrás idők hivatalos ideológiájából, a mára itthon teljesen elhalványult marxizmusból is mindig kihallatszott számomra a mindenkori fennálló rend szinte morális kötelmű kritikája. Kommunista apámtól azt hallottam, hogy a hibákat szóvá kell tenni. Nem a rendszert kritizálta ugyan, hanem a gyárban -, amely a még a lábasok alján is látható WM-ből, azaz Weiss Manfréd Művekből akkoriban Rákosi Mátyás Művekké keresztelődött át - a körülöttük lévő hiányosságokat. Gyakori felszólalásainak aztán nem sok haszna lett, meg is keseredett, de számomra a kritikus szemlélet lett magától értetődő. Sok időt voltam nagyszüleimnél is falun, ahol ugyan sosem volt téma az istenhit, de annál inkább a plébános úr ledérnek talált viselkedése. Egyik nagynéném apáca volt (ezt a szót egyébként nem használták, mindig kedves nővért mondtak) és sokszor hallottam az egyházat megítélő történetet arról, hogy volt képe a rendnek, - amikor Rozika, vagyis nagynéném, Progédia nővér, Krisztus menyasszonyának elfogadtatott - hozományként elvárni és elfogadni azt az ekét, amit nagyapám annak reményében vásárolt, hogy egyszer majd lovai is lesznek hozzá. Hát, egy se lett. Nagynéném meg később, a tüdőosztályon ápoltjaitól elkapta a tbc-t, s abba halt bele. Így aztán nem csoda, hogy az egyház tekintélye nem épült szememben.

Fentebb a gyanakvás szót írtam a presztízzsel kapcsolatban. Ellentéte, a bizalom, azonban korántsem azonos a tekintéllyel - ha már a tekintély-presztízs kollíziókat tettem itt mérlegre. Azért mert bízunk valakiben vagy valamiben, az nem jár együtt az illető, vagy az intézmény tekintélyével. Bízom az ismeretlen orvosban, ha fáj valamim, az ismeretlen eladóban is, ha valamit venni akarok. Ettől függetlenül - akárcsak mások - vége-hossza nincs elítélő, kritikai ítéletemnek az egészségügyi, vagy más egyéb szolgáltatórendszer működéséről. Vagyis a bizalom és a tekintély nem jár együtt.

Van egy sajátos emlékem a bizalomról is. Negyedéves katonaiskolásként iskolaparancsnoki kihallgatásra rendeltek egy fegyelemsértésnek ítélt ügy miatt. Az ilyesmi nem mindennapos eset. Kimenőruhában, lakkderékszíjjal, megadott időben kellett a parancsnok előszobájában megjelennem. A hosszú várakozás alatt, egyébként szokatlan módon, a segédtiszt hellyel kínált. A hatalmas ablakon át betűző tavaszi napfény a sötétkék uniformisomat kellemesen átmelegítette, és oly mértékben bíztam igazamban, s ügyem méltányos elintézésében, hogy - mi tagadás - a hosszú üldögélés alatt kissé elszunyókáltam. "Növendék, önnek ilyen tiszta a lelkiismerete?!" - csattant a belépő tábornok kérdése, mire persze összekaptam magam. 1957-et írtunk akkor, s ez az év aztán hosszú, eseményekkel lett terhes számomra. Az akkor bennem lévő bizalomra azonban élesen emlékszem, miként arra is, hogy akire ez a bizalom irányult, az szememben személyesen nem volt tekintély. Előljáróinknak és feljebbvalóinknak kijárt a szabályzat előírta formális tisztelet, de nem a tekintély, amely vagy volt, vagy nem volt. A beosztás és a rang önmagában még semmiféle tekintélyt nem adott. Nem mintha tizenévesen elemeztük volna ezeket a fogalmakat, de mivel szorosan zárt életünkben a parancsnokoknak fontos szerepe volt, erről a problémáról sok szó esett. (A gép helyesírási tudata szerint nem elöljárót, hanem előjárót kellene írni, csakhogy ezt se nem így írtuk, se nem így ejtettük; a magyar katonai szaknyelvben 1945 előtt is és utána is elöljárót mondtak; így nyomtatták a szabályzatokat is.)

S ha már a katonaság, akkor nem kerülhető meg a tekintélyuralom kérdése, mert az bizony a közvetlen, fegyveres erőszakon nyugszik. Jelez-e az valamit, hogy a presztízs fogalmához képest tisztább, szubjektíve és morálisan jóváhagyott, tiszteletet kiváltó, hogy ne mondjuk tekintetesebb tekintély fogalom a tekintélyuralom összetevője is? Nem szótanilag. Dehogy! A tekintélyuralom kiépülése - már amit erről a történelemből tudni vélünk - korántsem kenhető a presztízs morálisan csapodár, vagy amorális teljesítményei iránti elismerésre. A modernkori német szoldateszka nem a sorozatosan megnyert csaták és győztes háborúk alapján kiépült, teljesítménydús, eredményalapú presztízsre, nem katonai sikerekre épült, hanem a porosz földesúr tekintélyére. Vagy még eklatánsabb példa: a japán császár 1945-ig megkérdőjelezhetetlen tekintélye a tekintélyuralom talán legjobb példája. Hirohito császár mögött semmi teljesítmény nem volt. Az evilági, sikermérte presztízs meg sem érinthette. De a teljesítményelvű nyugat-európai intézményekből összeszerelt modern japán állam fókuszába egy, a Meidzsi-reformok során frissen kitalált, szamurájerényekből és shinto vallásból fabrikált tekintélyt állítottak. Egy császárközpontú, misztikumokból gyúrt államrendet. A japán militarizmus katonai félsikerei és irtózatos vereségei jórészt a tekintélyuralomból fakadtak. Tódzsó Hideki tábornok miniszterelnök a tokiói háborús főbűnösök perében vallotta: "Egyikünk se mert volna a császár akarata ellenére cselekedni". (Ian Buruma: A modern Japán; Európa K. 2008. Budapest, 148. o.) Holott a császár a számára kitalált ceremóniákon, udvari kacsavadászatain, s az angliai tanulmányútján megkedvelt reggeli szalonnás rántotta elfogyasztásán kívül nem csinált semmit. Isteni nem tevésében, az összeomlásig, még a háborúra sem mondott nemet. Tekintélye fényében csak sugározta a "rendszerszerű felelőtlenségben" testet öltő mindenhatóságot. Presztízsmentes tekintélye mindenekfelett állt. Ezért mondhatni, hogy a tekintély a tekintélyuralom szerves része. Miért is bánkódunk a tekintély hiánya miatt?

Persze, hogy amikor valaki a különféle politikai kilengések esetén az azokat fékezni képes társadalmi tekintélyt hiányolja, akkor - semmi tisztelet a kivételnek! - nem tekintélyelvűségre, tekintélyuralomra vágyik. De mi az a paraszthajszál, ami elválasztja a tekintélyt a tekintélyuralomtól? Azt hiszem, ez nem más, mint amire az amerikaiak azt mondják: freedom of indefference, a tiszteletlenség szabadsága, a hódolat és a tekintély hiánya. Olyan ez, mint a demokrácia tartozékaként az állampolgári engedetlenség. Zavaró, idegesítő, néha félelemkeltő, de a demokrácia szelleméhez tartozik. A tiszteletlenséghez, bárminemű tekintély megkérdőjelezéséhez, s igen, semmibevételéhez való jog is valami ilyesféle. Megbotránkoztató, civilizálatlanul borzas, kínos, de még szülőhazájában, az Amerikai Egyesült Államokban is bőven elkelne belőle több. Felénk meg még inkább.

Az udvariasság, a tisztelet, a bizalom nélkülözhetetlenek a közéletben épp úgy, mint a hétköznapi érintkezésben. Sokszor fájó hiányával élünk az utcán is, a köztereken is (noha szerintem, ellentétben a közfelfogással, kevéssé a parlamentben). Nem kellene ezeket összekeverni a tekintéllyel. Ami más, és nem is biztos, hogy egyáltalán kívánatos. Ha magamba nézek, semmiféle tekintélyt nem hiányolok magam előtt. De tényleg! Nincs szükségem tekintélyekre. Senkiére, semmiére! Rend, béke, nyugalom, boldogság - ezt akárki aláírja, de van, aki úgy véli, ezek eléréséhez tekintély, tekintélyes intézmények is szükségesek. Miért is?

Társadalmi tekintélyre alighanem azért lenne szükség, hogy megspóroljuk a demokratikus ütközéseket, - hát, igen! a konfliktusokat. De valóban a demokrácia "megszaladása" az, ha erős konfliktusok törnek ki? Demokrataként kívánhatunk "Roma locuta, causa finita" intézményeket? Akárcsak egyet is? Mert tulajdonképpen a tekintélyhiányolás esetében mintha erről lenne szó. Valaki egy intézményes pozícióból megnyilatkozik, s ettől a forrófejűek lehiggadnak. Elképzelhető ilyesmi úgy, hogy e tekintély mögött ne legyen ott a tekintélyuralomból ismert közvetlen erőszak?

Így elgondolkodva mindezen, már a puszta tekintély is egyre kevésbé tetszik. Játszanék a szavakkal? Nem hiszem. (A végén még a teljesítményelvű presztízs pártjára állok.) Mert mit várunk az Alkotmánybíróságtól, a kormánytól, a számvevőszéktől, parlamenttől stb.? Tekintélyt? Fel akarunk nézni rájuk? Ugyan! Lehet, hogyha azt kérdik tőlünk, hogy csökkent-e, vagy nőtt az ilyen intézmények tekintélye, akkor, hiányérzetünket kifejezve azt válaszoljuk, hogy csökkent - noha valójában nem tekintélyre vágyunk, csak a gyönge teljesítmény miatt a bizalmunk fogyatkozott meg. Nem mindegy milyen szót használunk. Az említett intézmények iránt lehet bennem bizalom, elismerés, megbecsülés, tisztelet, de mindez nem azonos a tekintéllyel. Még ha a szavak jelentései átfedik is egymást. A tekintélyt az idő adja; tekintélyes, mert tradicionális, kiállta az idők próbáját. Hagyományos intézményeink azonban nincsenek, a frissen fabrikált hagyományokról meg túl sokat tudunk. Hisz mennyi körülöttünk az invenciózus, s nem csupán fárasztó, de viszolyogtató hagyományébresztő a klepetyusokban lépegető lovagoktól, szittyáskodó szószátyároktól a katonásdiba feledkező paramilitarista futóbolondokig. Tekintélyes példaképeket emlegetnek, és tekintélyt akarnak ébreszteni maguk iránt. Hát, tessék!

■ Lövések hallatszanak. Kisvártatva sorozatlövések. Ez furcsa. Esténként ugyan el-eldörren egy vadászfegyver az erdőszélek felől, sok erre a vadász. De géppisztolysorozatok? Félreismerhetetlen, ahogy pattognak, mint a kukorica a forró rostélyon. Ezt nem csak a lőgyakorlatokból ismerem. Sokat hallottam a fegyverropogást gyerekkoromban, mert a Timót utcai depóknál, a lámpagyár lőterein napestig lőtték be a géppuskákat és géppisztolyokat. A géppisztolysorozatok pattogását időnként felváltotta a golyószórók, géppuskák nehéz ugatása. Az ötvenes évektől éberségből lámpagyár lett a Soroksári úti fegyvergyár neve, ahol valaha a neves Frommer pisztolyokat is gyártották. De az éberségmániából fakadó álcázás nehezen ment, mert a gyár mögött vánszorgó villamoson szinte még a cordit szagát is érezni lehetett, nem csak a közeli sorozatok hangját. Bennem ez össze is folyt az ostrom hangjaival. 1945-től 1956-ig fülemben folyamatos volt a fegyverdörgés.

Este aztán hallom a kocsmában, hogy rendőrségi bemutató volt a fiataloknak, merthogy tegnap nyílt itt egy nemzetközi tábor. Ez az első sikeres európai uniós pályázat a faluban, s jövőre aztán Lettországba mennek innen, Palócföldről is a gyerekek. Az esti csöndet néha olasz és angol beszéd töri meg. Lehet, hogy lett is - de azt nem tudom kivenni.

A minap Bujákon megnéztük Glatz Oszkár gyűjteményét. Vagy negyven évig járt vissza Bujákra a mester, s most a község tulajdonában van állandó kiállításon egy csomó kép. Szo-szo, jó sok kép. Viszont megnézhető két rövid film lemezről. Az egyiket a két háború közötti, a faluból begyűjtött fotókból vágták össze. Hallhattunk már egyet-mást a cifra nyomorúságról, de mégis mellbevágó a gyöngyös bokrétás ünnepi viselet kontrasztjában ennek a sárbaragadt, rettenetes szegénységnek a közvetlen látványa. A képeket aláfestő zene furcsa, monoton, hé-hózó, indián ének, valahonnan Észak-Amerikából. Telitalálat. A másik filmet a Budapest Filmstúdió készítette 1958-ban a húsvéti, bujáki népszokásokról. A megrendezett, feneketlen művi vidámság együtt nézhető a harmincas évek óta addig változatlan, düledező falu látványával. A folklór színességét elsápasztja a kopár szegénység. Ha e cifra nyomorúság éles szemű leírója, Szabó Zoltán láthatta volna ezt a filmet. 1958-ban. Londonban.

Végül a kormányozhatatlanságról, ahogy az elején ígértem

Miután így elbántam a tekintéllyel, röviden ráronthatok a kormányozhatatlanság kérdésére. Nos, ha kormányozhatatlannak érződik a társadalom, hamarosan megfogalmazódik a rend iránti vágyakozás, s előbb-utóbb ránk mered a szakállas Neue Ordnung. (A kormány kommunikációs szakértőinek egy kicsivel több történelmet kéne olvasni, hogy óvatosabban hozakodjanak elő az új rend fogalmával). De mivel a társadalmi felejtés - sokszor jótékonyan - szelektálja emlékezetünket, ki emlékszik már arra 2008-ban, hogy a két nagy háború közötti Európa zűrzavaros állapotában meghirdetett Új Rend mit hozott ránk. És egyébként is, biztos, hogy a kormányozhatatlanság az állapotokból fakad? Hátha csak a kormányzóképtelenségből.

Mindenesetre az úgynevezett állapotok ma Magyarországon - akár az intézmények működését, akár az életet keserítő társadalmi mérgeket vesszük - nem azok, mint amelyek a kertek alatti farkasként megidézgetett weimari korszakban voltak. Ha a demokrácia "megszaladása", s ennek hatásaként a kormányozhatatlanság réme egyáltalán felmerülhetett a háború utáni Európában, akkor az tőlünk nyugatra történt, az 1970-es évtizedben. Az 1968-as diáklázadások nyomán százak vesztették életüket robbantásos merényletekben. Országos politikusokat, rendőrfőnököket, vezető gazdasági személyeket öltek meg. A politikai szabadságjogok teljessége közepette, a parlamentáris demokrácia minden előző állapothoz mért virágzásakor Franciaországban, Németországban, Olaszországban a közrend drámaian megrendült. A bal-, de a jobboldali szélsőségek számára is a demokratikus intézményesség tág teret nyitott. Fel is vetődött a kormányozhatatlanság kérdése. A mi mai állapotainkhoz képest valóban nyomós okokkal. De a demokratikus állam - ha hosszú évekbe telt is - legyűrte mindezt. Az az állam, amely azonban továbbra is demokratikus tudott maradni.

Nem hisztériás aránytévesztés-e itt nálunk kormányozhatatlanságtól remegni? Nem inkább csak kapkodó, bizonytalan kezű, ügyetlen kormányzásról van? Ez utóbbi is az "állapot" része ugyan, de mégse lázadó tömegekről, mégse fékevesztett indulatokról van szó - még ha szeretnek is néhányan így fogalmazni. Az erőszak tombolásáról beszélni Magyarországon, amikor még csak nyolc évvel éltük túl a XX. századot? Mindent elfelejtettünk, ami az előző századot jellemezte?

S mi az, ami ebben a demokráciában oly nagyon megszaladt? A szólás és a gyülekezés szabadságával való élés? Igaz, egy elbizonytalanított rendőrség, egy sok évtizede kontraszelektálódott, s mára az autokrácia egyik köreként sokat hibázó bírói szervezet esetenként nehezen és ügyetlenül kezeli a kilengéseket - de még inkább mértékvesztett mindezek politikusi és publicisztikai megítélése. Óóóh, persze! - ezek is a helyzet részei. De néhány száz utcai randalírozó és számos intézmény - köztük a kormány - tevőleges közreműködésével bekövetkezett, szerencsétlenkedő népszavazásból nem indokolt a parlamenti demokrácia összeomlására és a kormányozhatatlanságra következtetni.

Meg egyébként se kellene oly nagyon félteni a képviseleti demokráciát a közvetlen intézményeitől, hisz közismert, hogy gyakorlásának meggondolatlan, jogi megkönnyítése nem a "néptől", hanem magától a reprezentatív módon megválasztott, ám éppen a NATO (s nem a nép!) kegyeit kereső kormányunktól származik. Ne bánjunk ezért oly könnyen a populista minősítéssel, ha azt halljuk: nem illik a néptől félteni a demokráciát. És persze a liberális körök se mennek a szomszédba egy kis ellentmondásért: miközben populizmust emlegetnek az utcai zavargások miatt és a parlamenti demokráciát, valamint kormányát védenék a közvetlen demokrácia állítólagos elburjánzása miatt, aközben a jogállam megalapozása végett a rasszizmus, a homofóbia és más társadalmi rosszak ellen az utcai tömegdemonstrációkban, vagyis egy direkt demokratikus akciózásban látják az igazi gyógyírt. Jobb volna tán eldönteniük, hogy akkor most irtóznak a közvetlen demokráciától, vagy opportunusan alkalmazzák azt. Célszerűbb tán a képviseleti rend alapján működő államra bízni a közrend és a politikai stabilitás biztosítását.

No, ennyi! Lépjünk tovább!