Az európai választásokból győztesen kikerülő Nicolas Sarkozy, és a szintén nyertes, de száz napon belül országos parlamenti erőpróbán áteső Merkel kancellár bejelentette: még nagyon hosszú ideig nem tartja magát a maastrichti szerződés, a stabilitási paktum előírásaihoz. 2013-14 előtt egyik sem tér vissza az uniós szabályokhoz, nem szorítja le a költségvetés hiányát a nemzeti össztermék három százaléka alá, miközben az államadósság - szintén e viszonyítás szerint - már eleve a plafonnak tekintett hatvanszázalékos szintnél magasabbról indulva majdnem kilencven százalékig emelkedik.

A francia elnök a minap Versailles-ban azt mondta, hogy válság idején szó sem lehet megszorításról. A krízis felszámolását célzó közkiadásokat el kell választani a normál költségvetési költésektől. Lagarde gazdasági miniszter már felvetette ezt Brüsszelben, de lényegében magára maradt. A brüsszeli Bizottság még az év elején megindította a túlzottdeficit-eljárást Párizs ellen, 2012-ig adva határidőt a hiány csökkentésére. Ám most kiderült, a Fillon-kormánynak nincs szándékában teljesíteni az uniós ajánlást. Egyébként is, a megújítandó brüsszeli Bizottság elnöki székébe Franciaország is a portugál José Manuel Barrosót ültetné újabb öt évre, miután annak programja elnyerte Sarkozy (és Merkel) tetszését.

Most Fillon megjelölte a kiválasztott iparágakat is: elektromos autók, nano- és biotechnológia, gyógyszeripar. Az újabb gazdaságösztönzési tervet Párizs akkor is megindítja, ha Brüsszel szerint már nincs szükség további élénkítésre, mert inkább a deficitet és az adósságot kellene mérsékelni. A francia kormány sem mondja azt, hogy erre nincs szükség, sőt csak éppen másként cselekszik. A brüsszeli Bizottság pedig mi egyebet tehet, nyilván újabb haladékot ad a franciáknak a deficit kiigazítására.

A németek szavakban ragaszkodnak a stabilitási paktum előírásaihoz. Úgy vélik, jobb a ma már szinte minden tagállam által áthágott paktum, mint az a pokoli űr, amelyet deklarált halála hagyna maga után. A kilencvenes évek elején, jóval az unió nagy bővítése előtt, az akkori körülményekre kialakított szabálygyűjtemény azonban ésszerűsítésre, a pénzügyi válság tanulságainak befogadására, az "egy méret jó mindenkire" elv feladására szorul, s árnyaltabb megközelítésre van szükség. Hogy világos legyen, miért engedhet meg magának például Németország nagyobb deficitet, s miért lehet "nem megfelelő" akár kisebb költségvetési többlet is más államokban. A válság nemcsak a világgazdaságon ütött mély sebet, hanem a közgazdasági gondolkodáson is. Az észérvek zűrzavara tapasztalható: meddig tarthat az ösztönzés, mikor kell visszahúzódni a takaró alá, megjelölheti-e az állam a piac helyett a válság utáni korszak nyertes iparágait.

Az európai válaszkísérleteket jól egészíti ki Greenspan volt amerikai jegybankelnöké: az államok válság miatti eladósodása újabb, ezúttal inflációs krízis magvait ülteti el. S ha a piac helyett az állam akar a gazdasági növekedés motorjává válni, annak vége nem lehet egyéb, mint a kudarc.

Eltelhet néhány év, mire kiderül, kinek volt igaza.