Érdemi megoldás ez vagy kommunikációs ötlet, ahogy azt sokan állítják? Az alapból húsz-, ötven-, illetve százezer forintos egyszeri juttatás igényelhető. Kérdés, hogy ekkora összeg elegendő-e a felszínen maradáshoz. Már ha ez a célja. Mert egy ilyen alap nem szociális hálót szimulál, viszont az átmenetileg bajba kerülők számára valóban jelenthet mentőövet.

Ez még akkor is így van, ha kilóg egy kicsit a lóláb. A szocialista párt baloldali gesztusokra keres lehetőséget. A krízisalap ebből a szempontból nemcsak azért lehet kedves, mert pénzt oszt, hanem azért is, mert a gazdagokat próbálja rávenni a szolidaritásra. Ez mindig bejön. Fizessenek a bankok is, mondják a kezdeményezők, küldjenek minden bankkártyás fizetés után egy forintot az alapba. A bankszektor persze felhördült. Az OTP vezetője közölte: nem krízisalapra van szükség, inkább nem kellett volna megszavazni a száznapos programot vagy az áfacsökkentést. Jogos. Talán még hiteles is lenne, ha a bankvezér által kárhoztatott politika, a költségvetést felborító, gazdaságilag megalapozatlan életszínvonal-emelés többek közt nem épp a bankoknak generált volna vastag hasznot a hitelfelvételi boom formájában. Azokban az években nem figyelmeztetett Csányi Sándor. Nem mondta, hogy ennek meglesz a böjtje, s ha így folytatódik, akár még krízisalapra is szükség lehet. Nem tiltakozott a Fidesz lakáshitelprogramja ellen sem, ami a bankoknak igencsak jó volt, a költségvetésnek viszont nem.

Másrészt helytelen lenne a bankvezetők mostani kiakadásában a pénzvilág részvétlenségét látni. (Hogy is lennének azok, hiszen Csányi szerint még az is baj, hogy az adakozók ebben a formában "névtelenek" lennének!) Nem ez az első Robin Hood-i ihletésű akció ugyanis. Kétévente előáll a kormány valami hasonlóval, amikor baj van, vagy csak a baloldaliságot kell felmutatni, és hiába kér újra és újra "több felelősséget fent", a gazdasági helyzet egyre roszszabb. 2004-ben Gyurcsány Ferenc a bankadó bevezetésével indított, 2006-ban négyszázalékos "szolidaritási" adót vetettek ki az állami kiadások erőteljesebb lefaragása helyett, most pedig itt a bankkártyaadó ötlete. Arról nem beszélve, hogy az adakozási kedvet joggal hűti az állam elosztó technikáinak ismerete. Vagy úgy ismerjük a magyar államot, mint amely képes megbízhatóan és pontosan felhasználni a bevételeit, s célba juttatni a különböző támogatásokat? Nézzünk egy analógiát: ha látnánk, hogy a felajánlható 1+1 százaléknak a parlagfű irtására elkért részéből legalább egy hektárt megtisztítanak, talán optimistábbak lennénk.

Nemes tett, hogy a szocialista képviselők és a miniszterek egyhavi fizetésüket felajánlják az alapnak, de a sikerhez többre volna szükség: önkéntes adakozókra. A szolidaritást ugyanis felülről erőltetni nem lehet, akármilyen nagy szüksége is volna rá az alul lévőknek. Mind megannyiuknak, névtelenül.