E gombaféle veszélyes, mert - idézzük a hivatalos megfogalmazást - "méreganyaga legyengíti az immunrendszert, nagyobb mennyiségben rákkeltő hatású, és a gyerekeknél korai serdülési elváltozásokat is okozhat". A fuzárium megtámadja a gabonát, belekerülhet a lisztbe, onnan az abból készült ételekbe, kenyérbe is.  A helyzet fintora, hogy a láthatatlan ellenség épp azokat fenyegeti elsősorban, akik az egészséges táplálkozásra esküsznek, és például a lisztfélékből a teljes kiőrlésűeket keresik a polcokon: a gomba ugyanis a héjon telepszik meg, amit a hagyományos ("finom") lisztből leválaszt a malom.

"Gombaügy" van tehát, és ennek egyenes következménye nem lehet más, mint hogy az arra illetékes zártkörű értekezletet hív össze: mit kéne tenni? Az eredmény aligha kétséges, több és szigorúbb lesz az ellenőrzés, büntetnek, ahol kell. Nyilván számottevő hivatalos eredménnyel. Ám az igazi gond az, hogy a nevezetes fertőzés hosszú évek óta jelen van a magyar élelmiszerláncban éppúgy, mint a legtöbb országéban. Az ügy az ENSZ élelmezésügyi szervezetének napirendjén is szerepel, s meg kell szoknunk, hogy a veszély még sokáig jelen lesz. Innentől pedig szerencse kérdése, melyikünk is kerül abba a bizonyos félmillióba - a kenyérbe ugyanis nem láthatunk bele. És ha még csak a fuzárium mérgeiről lenne szó, akár meg is nyugodhatnánk, vannak rá gyógyszerek.

Alig tíz éve, amikor először öntötte el a hazai piacot a dél-amerikai "kilencvencentes" csirkecomb, több szakember is felvetette, hogy íme, a legalapvetőbb hazai alaptermék is "globalizálódott" - ám a dömpingárakkal új veszélyek is ránk köszönhetnek. Az élelmiszer előállításának és kereskedelmének iparszerűvé válása a veszélyes termékek terjedési kockázatát is megnövelte. Különösen igaz ez a félig-meddig ellenőrzött importra - lásd: fűszerpaprika-botrány -, de a jelenlegi példa szerint az olyan hazai tömegárura is, mint például a búzaliszt. Ilyen helyzetben - még egy élelmiszerbiztonsági szempontból legalábbis közepesnek számító országban is, mint a miénk - a hivatal igazából tehetetlen, mert annyi ellenőr a világon nincs, ahány egytől egyig kiszűrhetné a veszélyhordozókat. Az élelmiszer-forgalmazásban tehát érvényben marad a "kényszerű bizalom" rendszere: az esetek döntő részében egyszerűen el kell higgyük, hogy amiért pénzt adunk és amit meg akarunk enni, az nem egyéb, mint ami rá van írva a csomagolására.

Élelmiszert készíteni és eladni tehát mérhetetlen felelősség, szabályainak betartása a mindenkori civilizáció egyik erkölcsi alappillére volt. Ezt felejti el az, aki a fertőzésveszély tudatában is "bio"-nak adja el búzáját, meg az összes méz-, paprika-, bor-, szesz-, meg minden egyéb hamisító senkiházi (mert az mind, csinálja bár trükkjeit kicsiben vagy akár egész nagyban). Rend itt akkor lenne, ha a tisztességesekben végre kerekedne annyi bátorság és elszántság, hogy ezeket - "névvel-címmel" - megbélyegeznék, és kilöknék maguk közül. Ilyesmire alig akad példa, a veszélyes játszadozás meg folyik tovább - immár a mindennapi szelet kenyerünkkel is.