Az elvetélt növekedés
A mostani és az előző kormány előrejelzéseinél rendre rosszabbak az eredmények. Kérdés, mennyire magyarázható ez csupán a kincstári optimizmussal, a rajtunk kívül álló nemzetközi fejleményekkel és mennyire a kormányprogramban rejlő hibákkal. Három kulcsfontosságú kérdéskör van, amit a kormányprogram figyelmen kívül hagy.
1. A jövedelempolitika hiánya. Adam Smith fent idézett meglátásából az angol Keynes majd a svéd Myrdal faragott következetes gazdaságelméletet. E szerint, ahogy az egyén jövedelme nő, úgy csökken annak a fogyasztásra fordított hányada. A nagyobb jövedelemmel rendelkezők jövedelmük kisebb részét fordítják fogyasztásra, mint a szerényebb jövedelemmel rendelkezők, mert az utóbbiaknak igényeik kielégítéséhez az összes jövedelmükre szükségük van, az előbbiek bevételeiből pedig marad megtakarításra is. Mivel a gazdaság növekedése elsősorban a vásárlóerő, a fizetőképes kereslet alakulásától függ - hiszen a keresletre épülnek a beruházások és a foglalkoztatás -, a gazdaság növekedése, illetve zsugorodása közvetlenül a fizetőképes kereslet méretétől függ. A nagy jövedelmi különbségek azt jelentik, hogy a nemzet összjövedelméből több jut a felső rétegeknek, tehát kisebb hányadából áll össze a fizetőképes kereslet. A neoliberális közgazdászok ezt a helyzetet üdvözlik, mert szerintük ez a megtakarítások növekedéséhez vezet, amire szükség van a beruházások serkentéséhez. A kormány is így gondolja. De tévednek. Fizetőképes kereslet hiányában ugyanis a megtakarítások nem találnak kielégítően jövedelmező beruházásokra, ezért kivándorolnak az országból, pl. off-shore cégekbe. Ezt alátámasztja az a sok évtizedes nemzetközi adatsor, miszerint ha a felső 10 százalék jövedelme az alsó 10 százalék jövedelmének ötszörösét meghaladja, a fizetőképes kereslet kezd beszűkülni, ami a növekedés korlátozásához vezet. Nálunk ez a különbség kb. kilenc és félszeres - de ha az offshore cégekbe helyezett összegeket is figyelembe vesszük, feltehetően több mint tízszeres -, nemzetközi összehasonlításban is kirívóan magas, és a magyar gazdaság összeroppanásának első számú okozója. Az elégtelen fizetőképes keresletet persze lehet ideig-óráig hitellel kiegészíteni, de annak kamatterhei és törlesztései a jövő fizetőképes keresletét csak még tovább csökkentik.
Miközben a lengyel és a cseh fogyasztók szinten tudták tartani fogyasztási ráfordításaikat az első negyedévben, a KSH a magyar háztartások végső fogyasztásában döbbenetes, 5,9 százalékos visszaesést volt kénytelen elkönyvelni. A kereslet összeomlását tehát nem lehet sem a világgazdaság válságára, sem a "túlzott újraelosztásra", sem pedig a szociális kiadásokra fogni. Ahogy a hitelre alapozott fogyasztás a hitelek befagyásával leállt, tagadhatatlanná vált az óriási jövedelmi különbségekből fakadó fizetőképes kereslet hiánya. Rejtély, hogy az MSZP miért áldozta fel legfontosabb mondanivalóját, a társadalmi igazságosság megteremtésének ígéretét egy elavult közgazdasági elméletnek - az egyensúlyteremtés fétisének - már régen romba dőlt oltárán.
2. A monetáris politika hiánya. Szintén rejtély, hogy a Magyar Nemzeti Bank miként vélhette alkalmasnak az infláció visszaszorítására az eszeveszett fogyasztói hitelezés, a devizaárfolyamokhoz kötött kockázatvállalást és a kitermelhetetlenül magas reálkamatot. A túlzottan magas reálkamat éppenhogy gerjesztette az inflációt azzal, hogy az így felerősített forint látszólag olcsóvá tette a közel nulla reálkamatért kapható fogyasztói devizahiteleket. Fogyasztottunk is, dőlt is az országba az olcsó import, mentek is tönkre a honi termelők, és el is adósodtunk, miközben volt bátorságunk az euró bevezetéséről szónokolni. Tényleg csoda, hogy az inflációt csak ideig-óráig sikerült kordában tartani?
Nagyon nehéz, de nem lehetetlen ebből a zsákutcából kijutni. A megoldás kulcsa a devizahitelek leépítése. Addig ugyanis, amíg a nemzetgazdaság hitelállományának háromnegyede (!) devizában van, amelyre a forintért felelős MNB-nek nincs ráhatása, Magyarországnak nem lehet értelmezhető monetáris politikája. És mindaddig, amíg nincs hatékony monetáris politika, a Bajnai-csomag nemhogy kudarcra van ítélve, de súlyos további sérüléseket is okozhat a nemzetgazdaságnak.
3. A gazdaságstratégia hiánya. A fentiekből is látható, hogy a rendszerváltás vezető közgazdászai - Békesi László, Bokros Lajos, Bauer Tamás, Surányi György, Járai Zsigmond, a Reformszövetségbe tömörültek, az egymást követő pénzügy- és gazdasági miniszterek - egy olyan közgazdaságtan művelői, melynek korszaka már régen lejárt. Mintha nem is hallottak volna Keynesről, Robinsonról, Myrdalról, Prebischről, Furtadoról, Perroux-ról, Senről, Solow-ról, de még a két nagy magyarról, Baloghról és Balassáról sem. Pedig a világ nagyot változott. Ma már tudjuk, hogy a piacgazdaság nem rendelkezik beépített egyensúlyteremtő szerkezettel, sőt, a felzárkózni vágyó országok a növekvő leszakadás veszélyének vannak kitéve; hogy a nemzetközi tőke, ha túlsúlyba kerül, elfojtja a felzárkózó ország belső beruházási forrásait, létrehozza a duális gazdaságot, dezintegrálja a gazdaság szerkezetét, állandósítja az alulfoglalkoztatottságot; tudjuk, hogy a duális gazdaság a cserearányok megállíthatatlan romlásához vezet; hogy a nagytőke által vezérelt technológiatranszferek a belföldi K+F elsorvadását eredményezik, hogy a monopolárak és transzferárak, a rejtett vámok és adminisztratív korlátozások világában tökéletes verseny nincs, tehát a verseny nem biztosítja a források optimális felhasználását. A saját szemünkkel láthatjuk: a tőke önmagától nem teremt sem egyensúlyt, sem életképes gazdaságot. Mindemellett itt kopog az ajtón az emberiség történetének talán legnagyobb kihívása, környezetünk megállíthatatlanná válható pusztulása. E kihívás hatására már el is kezdődött a világgazdaság gyökeres átrendezése. Mi pedig továbbra is a kimúlásra ítélt iparágak, mint pl. az autóipar koporsójához kötjük a jövőnket.
A magyar közgazdász elit poros, korszerűtlen gondolatvilágát mi sem jellemzi jobban, mint a gazdaságstratégia szükségességének tagadása arra hivatkozva, hogy a "piac" és a "verseny" tudja legjobban eldönteni, mivel foglalkozzunk. El is döntötte: lettünk a multik összeszerelő bérmunkásai, akik jövedelmük egyre növekvő részét az egyre drágább hitelek törlesztésére kénytelenek fordítani, miközben egyre csökkenő szociális juttatást kapnak. Tartsuk tehát fenn, sőt növeljük a jövedelemkülönbségeket (Lásd: Bajnai-csomag), mert csak a belső kereslet szétverésével tudjuk létrehozni azt a külkereskedelmi többletet, amiből a Valutaalap és a többiek hiteleit reméljük visszafizetni. De nem fogjuk, mert nem lesz miből, mert elérkeztünk a nemzetgazdaság kibelezésének végső állomásához. Nincs stratégiánk. Stratégia nélkül pedig nincs jövőnk.
A szerző c. egyetemi tanár
