A baloldali szavazók egy része így egyenesen a Jobbiknál landolt. Mások alternatív pártokat választottak, sokan egyszerűen távol maradtak az urnáktól. Mindez nem jelenti azt, hogy a radikalizmus nyílt és lappangó formáit továbbra is egyaránt elutasító tömegekben ne munkálna többé félelem vagy veszélyérzet. Ellenkezőleg, éppen az állandó szorongást elégelték meg azok, akiknek az elmúlt tizenegy esztendőben - kormányváltásoktól függetlenül - mindig az erőtlen, és érzelmeinek kiszolgáltatott kisebbség hálátlan szerepe jutott.

A védtelenség érzetét elsősorban az kelti, hogy az e tömegeket eleddig képviselő erők nem rendelkeznek a demokratikus politika par excellence eszközeivel, képpel és nyelvvel. Sőt, az elmúlt években azt a csekélyke tőkét is lenullázták, amely a rendszerváltás után úgyszólván ölükbe hullott: a barátságos médiát. Kép és nyelv 1998 óta felel a magyar belpolitika egészét meghatározó aszimmetriáért. A kormányra kerülő Fidesz ugyanis riválisaival ellentétben tömegkultúraként valósította meg politikáját. A szóban forgó tömegek politikai rossz közérzetét eleinte önmagában a Fidesz-kommunikáció keltette.

Érdemes felidézni az eredendően liberális párt nyelvi és képi átalakulásának főbb állomásait. A Fidesz retorikájában elsőként az expanzív, kisajátító nyelvi megoldások tűntek föl: az einstandolás ("polgár"), az általános alany ("fiatalok", "ország"), az általános névmás ("mindenki", "senki"), a "kell+főnévi igenév" formában megjelenő felszólító mód ("ki kell mondanunk") és a főnévként viselkedő, ezért tárgyiasságot sugalló, valójában minősítést magukban hordozó összetett szavak ("bankárkormány"). E nyelvhasználathoz a kezdetektől fogva szakralizáló és nacionalista szólamok társultak.

Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy a Fidesz akkori vagy mostani megítélésében ezek szerepe meghatározó lett volna. Elutasítást és azonosulást sokkal inkább a férfi-nő, természet-civilizáció, népi-urbánus, népi-értelmiségi, testi-szellemi, egyéni-közösségi ellentétpárokra építő keretek váltottak ki. E struktúrák jelentősége a politika nyelvében felbecsülhetetlen: mintegy gombnyomásra hívják elő azt az összetett világnézetet a hallgatóság fejében, amelynek kifejtése egyébiránt körülményes volna. "Azokra kicsit másként tekint az ember, akik nem tettek katonai esküt" - Orbán elhíresült mondata jó példa a keretezésre.

Az összetett Fidesz-retorika híveit politikai identitásuk viselésére buzdította, s a "tömeg" televíziós képével társult. A politikai és társadalmi többség képi és nyelvi szimulációja pedig már elegendő volt ahhoz, hogy a "másként gondolkodók" identitásukban fenyegetve érezhessék magukat. 2002-ben ennek köszönhetően kerülhetett kormányra az a baloldal, amely azonban ekkor sem győzött, csupán nyert. Választási kampányát az MSZP-SZDSZ elsősorban az ijedtségre építette fel: a "köteles beszéd" leleplezésétől a "diktátumok kora lejárt" szlogenig bezárólag valamennyi gesztusuk azt üzente: "a Fidesz félelmetes".

Ez mozgósításra alkalmas a retorika volt ugyan, nyelvileg azonban erős alá-fölé rendeltségi viszony benyomását keltette. Amiről ugyanis azt állítják, hogy félelmetes, arról egyszersmind azt is állítják, hogy félnek tőle. Azaz: a baloldal átvette a jobboldal keretét, azt tekintette magára nézve érvényesnek, s ezzel felvállalta a "gyenge" és a "gyáva" szerepét. Híveiben ez épp úgy a kiszolgáltatottság érzését erősítette, mint a Fidesz többséget szimuláló kommunikációja.

Az erős többség-elenyésző kisebbség felállás az elmúlt tizenegy esztendőben csupán egy alkalommal módosult. 2004 és 2006 között a baloldal maga is tömegkultúraként valósította meg politikáját. Akkor a Fidesz - javarészt gyengébb tömegkulturális teljesítményének köszönhetően - elszenvedte második választási vereségét is. 2006 után azonban a baloldal újból régi formáját hozta, retorikájában a neoliberális gazdaságpolitika üres mantrái helyettesítették a kereteket.

Utóbbiak hiánya egyre inkább elvtelen erő színében tüntette föl e tábort - e benyomást pedig mintegy "hitelesítette" az őszödi beszéd. A nagy ellátórendszerek reformjához társuló civilizátori nyelvhasználat ráadásul éles mi-ők dichotómiát teremtett ország és kormány között. Ebben a helyzetben a balliberális pártok elitje egy részének vagyonossága és az ancien régime-hez való kötődése a szembenállás elmélyüléséhez vezetett.

A felgyülemlő politikai haragot a mérsékelt és a 2006-ban színre lépő radikális jobboldal stratégiailag kezelte - mindenekelőtt a kormányzat nyelvében megbújó lekezelő szólam ellenpólusát teremtették meg. A Fidesz tömeggyűlésein például a politikai szentimentalizmus nyelve lett a meghatározó: a szónok hallgatósága és önnön "jóságát" és "nagyszerűségét" révült meghatottsággal ünnepelte. A hallgatóságnak való hízelgés célját szolgálták a politikai szuperlatívusz különféle formái is: a konkrét felsőfok ("soha senki") mellett az ideológiai fokozás ("mi nem politizálunk, történelmet írunk" típusú szólamok).

Politikájának népszerűsítésére a Fidesznek ekkor már jókora mozgástere nyílt: 2002 után a párt radikális és mérsékelt politikai szubkultúráinak egyidejű kiszolgálására mind több televíziós csatorna, magazin, napilap szakosodott. A Fidesz hivatalos retorikájában és e médiafelületeken Jó és Rossz szembenállását egyre inkább az ellenségképzés eszközével dramatizálták. A kriminalizáció ("a kormány, mint tolvajbanda") és a patologizáció ("Gyurcsány, mint Nero") mellett a párttal szimpatizáló radikális sajtóban az animalitás metaforái ("görény") is előkerültek.

Az ellenségképzés szólamait a radikális jobboldal kapcsolta teljes hangerőre, amely szintén tömegkultúraként szervezte meg politikáját. A Jobbik nyelvében az implikáció eszközének és az ún. kényszerítő erejű beállításoknak jutott főszerep. Előbbi a mindenki számára világos, ám testet nem öltő, s így számonkérhetetlen tartalom megfogalmazását tette lehetővé ("Magyarország a magyaroké"), utóbbi evidens és elfogadható állítások mellé társított valamilyen önkényes gondolatot ("nincs közbiztonság" - "állítsuk meg a cigánybűnözést").

Két szék közt, a pad alatt - így írható le annak a balliberális szavazótábornak a helyzete, amely a Jobbik retorikájával, a Fidesz nyelvhasználatával és saját politikusainak alkalmatlanságával ekkor már egyidejűleg szembesült. Helyzetét tovább súlyosbította a 2006-ban kezdődő, a szélsőjobboldali csoportok által indított aszimmetrikus háború. Úgy tűnt, hogy a marginális politikai erők az erős többség ellen folytatott harcuk során minden eszközt és módot készek skrupulusok nélkül bevetni: az utcai terror fizikai eszközeitől kezdve a mentális és lelki megfélemlítés verbális és képi eszközeiig bezárólag.

A baloldali politika a radikalizmust két okból sem tudta kezelni. Minthogy nem rendelkezett nyelvvel és képpel, erőteljes többség benyomását eleve nem kelthette: az azt szimuláló teljes jobboldallal szemben támogatóival együtt mindig az elenyésző és tehetetlen "kisebbség" színében tűnt föl. Ám ennél is fontosabb talán az, hogy - akárcsak a Fidesz esetében - a radikálisokkal szemben is rendre az interpretáció hibás stratégiáját alkalmazta. A balliberális kormányzat politikai cselekvés helyett az értelmiségi vitatkozó szerepét öltötte magára és ideológiailag minősítette a vele szemben álló erőket, az egyiket "populistának", a másikat "a demokráciára veszélyesnek" bélyegezte.

Ez önmagában csupán védekező, a másik fél forgatókönyvét beteljesítő magatartást jelentett: a háborgás és borzongás élményén kívül semmi egyebet nem kínált közönségének. Sok szavazó a fenyegetettség érzését ezért is írta egyre inkább saját politikusainak számlájára. Az SZDSZ választási plakátjai ("Ki legyen a harmadik erő?") még saját szavazóik egy részéből is inkább ingerültséget váltottak ki, más rétegeket pedig - nemhogy megnyertek volna - kifejezetten taszítottak. Ez a kampány is az ellenfelek forgatókönyvét teljesítette be: ezúttal a Jobbikét.

A balliberális, de még a fideszes politikusokat is felkészületlenül érte az egyre nagyobb teret hódító radikális retorika. E beszédmód ellenszerét megtalálni persze eleve nehéz. A francia baloldal a Nemzeti Front előretörését ellensúlyozandó például olyan politikusok (ilyen volt Bernard Tapie) szorítóba küldésével próbálkozott, akiknek beszédmódja éppoly brutális volt, mint a Le Pen-féle figuráké. Itthon erre azonban aligha kerülhet sor. A baloldalon nincsen erre alkalmas személy, a Fidesz pedig csak olyan nyelvhasználattal tudná megvalósítani ezt - ahogyan azt látjuk is -, amely nem csupán stilárisan, tartalmában is a radikális retorikához igazodik.

Az ellenszer megtalálását egy demokratikus paradoxon is nehezíti. Említettem már, a demokratikus politika par excellence eszköze a nyelv és a kép. A jogállamiság alapján álló liberális demokráciákat egyebek mellett az különbözteti meg a diktatúráktól, hogy a diszkrimináció, a kirekesztés és a fenyegetés itt bizonyos keretek között, s csupán nyelvi és képi síkon valósulhat meg. Ha úgy tetszik: a demokrácia jellegéből adódóan magába foglalhatja a diktatórikus nyelvhasználat egyes formáit is.

Demokrata a diktatórikus nyelvhasználat jogát nem vitathatja el mástól. Ugyanakkor - a demokrácia védelmében - azt a védekezésre szorítkozó szerepet sem fogadhatja el, amelyet e beszélők formális és informális fórumaikon keresztül rákényszeríteni igyekeznek. A diktatórikus beszéddel való hatékony szembeszállás a radikálisok által kijelölt retorikai páston eredendő kudarcra van ítélve. Jó példa erre, az interjú, amelyet az MTV vezető hírműsorának riportere még a választási kampányban készített a radikális jobboldal immáron révbe ért képviselőnőjével. Az újságíró elfogadta alanya kereteit és nyelvhasználatát.

"Na, ez egy óra lesz" - gondoljuk olyankor, ha bőbeszédű szomszédunk közeledik felénk az utcán. Mégis, mi érezzük magunkat kellemetlenül, ha az illetőt félbe kell szakítanunk. A szóátadásnak ugyanis meg vannak a maga nyelvi formái, "udvariassági szabályoknak" nevezik ezeket. Aki megszegi őket, (mondjuk, beszél ahelyett, hogy átadná a szót vagy fordítva) kínos - és ezáltal automatikusan alárendelt - helyzetbe hozza beszélgetőpartnerét és elvonja figyelmét a párbeszéd valódi témájáról.

A demokratikus értékeket szem előtt tartó beszélőközösség új, alternatív, önmaga által megteremtett nyelvi frontokon és fórumokon tud csak a radikalizmussal szembeszállni. Ilyen új frontok megnyitásával azonban ma Magyarországon egyetlen politikai beszélő kísérletezik, Orbán Viktor, ám ő bizonyára a radikális párt lefejezésének és közönsége beszippantásának céljából teszi ezt. Mindenestre, amikor például "hebehurgyának" bélyegzi a Jobbik jelenlegi politikáját, akkor a velük szembeni kötelező bánásmód kereteit feszíti szét, s egy olyan új diszkurzív teret teremt, ahol már a radikálisok kényszerülnek védekezésre.

A 2010-es parlamenti választásokon az egyes pártok nagyrészt aszerint teljesítenek majd, hogy erő és túlerő képi és nyelvi szimulációját a következő szűk esztendőben milyen sikerrel valósítják meg. Az EP-választáson azt láttuk, hogy jelenleg kiben mekkora az ezirányú potenciál.

-