Az elkezdődő nyár
Vége volt már a piacnak, az árusok asztalai üresek, senki sehol, csak a háromfős takarítóbrigád söprögetett. Pufogott a diszkózene a hangszórókból a néptelen, kiürült téren. Az asztalok alatt világos fejű csókák járkáltak erőszakos, hoszszú léptekkel, céltudatosan végigfésülve a terepet ehető hulladékokat - epret, cseresznyét, gombakalap-darabkát, elhajított uzsonnamaradékot - keresve, jobbra-balra nézve. Egy kovácsoltvas-tollazatú galamb is tipegett köztük, de a csókák elhajtották. Hiába nagyobb a galamb a csókánál, nincs beléje programozva a támadás, a védekezés késztetése, csak a menekülésé.
Thakács - miután nem tudott hazavinni csirkefarhátat - visszafelé indult volna, de megállt egy pillanatra az üres-poros téren. Arra gondolt, amit nemrégiben olvasott egy szaklapban: a depressziónak is megvan a maga evolúciós szerepe, meggátolja például, hogy az egyén elhamarkodott cselekedeteket hajtson végre.
Sőt voltaképp a depressziós látja helyesen a jövőt; ahhoz, hogy valaki egyáltalán késztetést érezzen bármibe is belefogni, szükségképpen túl kell becsülnie a siker lehetőségének arányát.
Ahhoz, hogy az ember az életben maradáshoz elegendő sikeres akciót hajtson végre, sokkal többe kell belefognia, mint amennyi biztosan sikeres. Olyanokba is, amelyek esetében egyébként nagyobb a kudarc lehetőségének aránya, mint a sikeré.
Képességeink túlbecsülése, és az önmagunkról így kialakított hamis kép a túlélés nélkülözhetetlen föltétele. Az önismeret pedig, a jelek szerint, kifejezetten káros - mondta magának Thakács. Állt, állt, s nem mozdult, a néptelen, poros piacon, a pufogó diszkózenében, a vakító fényben.
Mégiscsak a tudat határozza meg a létet? - kérdezte, ugyancsak magától. Túl sok olyan esetet látott, amikor a kezdetekbeni, teljesen indokolatlan önbizalom végül sikerekre vezetett, így az egyén felfokozott önbizalmáról végül az derült ki, hogy indokolt. "De ha ez így igaz, akkor hiába, hogy a depressziónak is van evolúciós szerepe, mégiscsak a túlzott önbizalommal rendelkező egyéneket nevezhetjük egészségesnek, hiszen, lám, az alaptalan önbizalom sikerre vezet.
És akkor eljutunk oda, hogy alapesetben a depresszió betegség, mely a létünkre tör, máskor viszont - amikor a különlegesen rossz körülmények az önmagukat túlbecsülő, tehát cselekvő egyedek halálához vezetnek - esélyt nyújthat ahhoz, hogy a nem cselekvő egyed, amely megmenekül a szükségszerű bukástól, megmaradjon.
Tehát a népesség egésze szempontjából pozitív, ha a népesség legalább egy töredéke depressziós - vezette le önmagában a következtetést Thakács.
Már régóta foglalkoztatta az, hogy a magyar népességben, melyhez tudomása szerint ő maga is tartozott, miért nagyobb a depressziósok aránya az átlagnál. A kérdés azért foglalkoztatta, mert - ő maga is depressziós lévén - igyekezett erre valamiféle önfelmentő magyarázatot lelni. Most úgy látta: sikerül. De legbelül - mint vérbeli depressziós - tudván tudta, az önfelmentés mindig csak önfelmentés marad.
Életben maradni márpedig kell, akkor is, ha ez csak öncsalással oldható meg - mondta magában Thakács. Hiába teljesebb ugyanis a depressziós önismerete a nem-depressziósénál, ha ez az önismeret rövid úton a halálba vezet. Madách Imre, ugye, nem azt írta drámájának jellegzetesen korlátolt végű - és éppen ezért hasznavehető - befejezésében: Ember, küzdj, és ne bízva ne bízzál.
Pufogott a néptelen téren a diszkózene, vibrált a levegő, harsogott, bömbölt, mint egy lökhajtásos gép, a teljes erővel kezdődő nyár.
Indult hazafelé Thakács.