A disznóláb keze
E rovatban három éve írok nyári Kentaur-cédulákat. Bármelyik bármelyikkel kicserélhető, mintha telt, de nem múlt volna idő, a disznólábakat megírhattam volna három éve, és megírhatom három év múlva. Itt lesznek, jelen lesznek büdösen, megrágatlanul. Tényleg három év telt el? Tíz? Húsz? Nyolcvankilenc nyarán állok a tömegben a Hősök terén, s bár látva az önfeledt zsizsgést a damaszkuszi úton, van bennem szkepszis, hiszek benne, hogy még az én életemben kinő a létezett szocializmus csődtömege alól egy élhetőbb társadalom. Leginkább disznólábak nőttek ki, valódiak és képletesek tömegével. Mára a disznóláb keze a demokratikus magyar parlament küszöbén ökölködik.
Egyre rosszabbul érzem magam az országban, amely a hazám. Másfél évvel azután, hogy létrejött a Magyar Gárda, nevezett ország választópolgárai közül 427213 felnőtt, ivarérett honfitársam látta jónak, hogy az Európai Parlamentbe egy nyíltan, hisztérikusan cigány-, zsidó- és idegenellenes, újnyilas politikai alakulat képviselőit küldje. Ha számít, ha nem, ide kell írnom: az illetők engem ne képviseljenek, eszméiket megvetem, politikai gyakorlatuktól felfordul a gyomrom, rohamosztagaiktól félek.
A magyar politikai osztály egyik fele gyász-, a másik násztáncában sasszézik a kínos helyzet körül, sőt, ha már kénytelen elfogadni, megpróbálja bagatellizálni, sőt domesztikálni azt. Pedig, ha beszélnének egymással, azt kéne megvitatniuk, kinek tetemesebb a történelmi bűne (mi több, hibája). A jobboldalnak, mely életre hozta, védte és uszította saját nemzeti radikálisait, vagy a baloldalnak, mely kétciklusnyi kormányzás alatt sem tudott érvényt szerezni a jogállam törvényeinek és normáinak.
Dermedet van és révület, mintha a rettegett/imádott nagy fehér apára várna bal és jobb, törvényhozó és végrehajtó, a populista vezérre, aki két pofonnal ígéri hazazavarni a nyilasokat. Nem fog sikerülni. S ha netán mégis, hova haza? Az erőszakos otrombaság, a gyűlöletbeszéd hablaty-boldogsága, a "mindent lehet" suttyó infantilizmusa nagyon is itthon van.
A leggyűlöltebbek és legkiszolgáltatottabbak, vagyis a cigányok elleni támadásokhoz képest a disznólábas gyalázkodás valóban bagatell. Az ismeretlen aktivista a saját antiszemita hagyomány irányába tett egy hatásos gesztust, melyet a média kellőképpen felerősítve el is juttatott mindenkihez, akit illet: lehet félni, átkozódni, emberi méltóságban megsértve lenni. Ez volt a cél.
Úgy képzelem, ismeretlenünk ketten volt. Kiszállt a kopott Lada és/vagy kigyúrt terepjáró üléséről, egyszerre büszkén és settenkedőleg felnyitotta a csomagtartót, kivette a nejlonzsákot, odahurcolta a cipőkhöz. A zöldhajnalban szépen kirajzolódott a Parlament, szemben a Vár, a Mátyás-templom. Még el is méláztak tán korunk hősei, hogy e gyönyörű városban nékik ilyennel kell az időt múlatni, de hát nagy idők vannak, melyek nagy tetteket követelnek. Gondolom, letérdeltek, s térden, mint valami aszfaltozók, begyömködték a vascipőkbe a frissen vágott csonkokat. Pontosan szépen, betyárosan, ahogy a nyilaskereszt megy az égen. Az üzenet ocsmány és egyszerű: disznók a zsidók, megérdemlik, amit kaptak. Ez természetesen nem közvetlen uszítás, egy jobb bíróság még a gyalázás tényén is elmélázik, hát hiszen mért pont ezt nem lehet, ha a Horst Wessel-dalt lehet a Várban énekelni - és így tovább.
Gyorsan, szakszerűen dolgoztak, tán némely kisebb cipőnél bosszankodtak, hogy kisebb lábakat is kellett volna a vágóhídról hozniuk, mindazonáltal, tisztelt bíróság, erőltetni egyet se erőltettek beléjük, rongálás ténye tehát nem forog fenn. Akkor meg? Forog itt fenn egyáltalán valami? És ha csupán véletlen arrajárás volt, minek során nevezettek gyógyszeresen befolyásolva elvesztették a lefoglalt sertéslábakat, melyek itt most meg nem nevezett nemzetközi öszszeesküvés következtében az ott tartózkodó cipőkbe hullottak?
Fenti ismeretlen hamar végzett, mikor hazaért, kezet mosott, elvitte a gyereket iskolába, óvodába. Beért a munkahelyére, ha van neki. Mire megitta a kávéját, bekapcsolta a számítógépét, rendőrök jelentek meg a rakparton, nejlonzsákba gyűjtötték a bűnjeleket. Ami azt illeti, rögtön bele is dobhatták volna a Dunába, vagy megfőzhették volna nyílt lángon a Parlament előtt, egy tettrekész körömpörkölt mindig jól jön, szóval tehettek volna akármit, mert tettes, ha netán lesz is, elítélve nem lesz. Gyerekes csínynek, gasztroperformance-nak, ki tudja, minek lesz elkönyvelve, és elfelejtődik, jön a következő, a rákövetkező, egyre több ilyen lesz, durvább, büdösebb, vágóhídibb.
Írom ezt és figyelem magam, el vagyok-e képedve, fel vagyok-e háborodva, de nem. Egyfolytában nem lehet felháborodni, igaz, félni se. Hol félek, hol nem, hol hárítok, hol elfog a jeges rémület. Ha "Magyarország a magyaroké", én nem akarok magyar lenni. Persze teljesen mindegy, hogy akarok, vagy nem. És a sunyi, ostoba szlogen is harsoghat, amit akar. Magyarország mindannyiunké. Ahogy a szégyen is.
