Akárcsak a csodaszép Lamborghinin, amelyet a Szent István parkban csodáltak meg a járókelők. Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy a parányi, de gazdag fejedelemség milliomosai hirtelen Budapesten adtak egymásnak találkát, hanem azt, hogy tehetősebb honfitársaink közül néhányan spórolásra adták a fejüket: az alacsonyabb adók és költségek miatt liechtensteini rendszámmal furikáznak. Gyerekeiket azért magyar iskolákba járatják, és ha betörőt jelez házuk biztonsági rendszere, nyilván nem a liechtensteini rendőrséget hívják, hanem a magyart.

Minden törvényes, tehát a többi, kevésbé leleményes állampolgár tehet nekik egy szívességet. Mint a milliárdos asszonynak, akit német rendszámú Mercedes volánja mögött láttak, vagy a szélsőjobboldali napilap magyarságára oly büszke publicistájának, aki a pletyka szerint szlovák rendszámú autóval közlekedik, merthogy "ezeknek" ő nem fog adót fizetni.

A világon kevés a tökéletes törvény. Így hirtelenjében egyet sem tudnék mondani. Pofátlanul cinikus állampolgárokra nincs felkészülve a jogtudomány. Egy erősen áthallásos példa: az Egyesült Államokban időtlen idők óta ugyanazt az olajipari terméket árulták fűtőolajként, mint amit dízellel üzemelő kamionok tankoltak.

Az előbbi olcsóbb volt, mert más adók sújtották, mint az üzemanyagot. Senkinek sem jutott eszébe a csalás, még az olasz maffiának sem, pedig attól sem áll távol egy kis joghézag-kihasználás. Egy napon aztán megérkezett Brighton Beachre a fél Szovjetunió, vele egy új mentalitás, és az amerikaiak máris eltöprenghettek, milyen színezékkel különböztessék meg a két célra szánt, ám azonos összetételű olajat, vagy egyáltalán, miként vehetnék elejét az állam - tehát az adófizetők - súlyos megkárosításának.

Mert ne tévedjünk, nemcsak az offshore cégekbe menekített vagyon jelent kiszúrást az egyszerű emberekkel, hanem a szlovák, román, liechtensteini, német, vanuatui és Cook-szigeteki rendszám is. (Utóbbi egy termetes terepjárón tűnt fel, nem olyan elegáns, mint a Ferrari, de pár milliót nyilván ezen is lehet spórolni.) Egy középkategóriás, netán használt kocsin a külföldi felségjelek - némi jóindulattal tekintve a dolgot - nagyjából azt üzenik, "bocs, nekem minden forint számít, kénytelen vagyok spórolni". Ám egy hatvan-, netán százmilliós luxusautón egyenesen pofonként hatnak: "van mit a tejbe aprítanom, kifizethetném az adót, de nem teszem, arra ott vagytok ti, hülyék".

Ez addig nem fog megváltozni, amíg az állam vagy az Európai Unió ki nem találja, hogyan zárja be a kiskaput. Vagy, amíg a szomszédok, a barátok nem utálják ki a közterheket magukról lerázókat, amíg a bevásárlóközpont parkolójában nem tesznek rájuk hangosan epés megjegyzéseket. Bár arra, hogy elszégyellik magukat, nem érdemes számítani.