Ez nem pártpolitika: közpolitika!
A szerző az Országgyűlés elnöke (MSZP)
Giddensnek igaza van. Igaza van abban, hogy a kormányoknak hatékonyabban kell képviselniük azokat a hosszú távú közérdekeket, melyeket a piac természetszerűleg nem tud képviselni, s igaza van abban, hogy ehhez hosszú távú tervezés szükséges. Igaza van abban is, hogy a klímapolitika köré konszenzust kell építeni. Ugyanakkor a szociális és környezeti veszélyek nemcsak az egyes nemzetekre és kormányokra leselkednek. Egyetlen kormány sem lesz képes egyedül megoldásokat találni, akkor sem, ha a kormányképes pártoknak sikerül megegyezniük az alapvető kérdésekben. Erősebb és hatékonyabb nemzetközi és európai szintű fellépésre lesz szükség, mert globális problémákat nem lehet kizárólag nemzeti szinten kezelni.
A pénzügyi válság és a klímaváltozás összefügg, hiszen mindkettő a túlfogyasztásnak, valamint az aránytalan jövedelem-elosztásnak a következménye.
A pénzügyi piacok összeomlása és a gazdasági válság azokat a vállalatokat és embereket is sújtja, akik ugyan valóban "túlfogyasztottak", de a válságnak nem voltak okozói, hiszen egyéni szinten racionális pénzügyi döntéseket hoztak. A szabadpiaci liberalizmusnak éppen ez az egyik rendszerszintű korlátja. A korlátlan felhalmozási verseny az egyéni érdekérvényesítést nem képes összhangba hozni a közösségi érdekekkel, így az előbb-utóbb a makroszintű folyamatok válságába torkollik.
A válságkezelés során még a piacpárti amerikai republikánusok is belátták, hogy a kormányok nem minden esetben "a probléma részei". Világossá vált, hogy a "láthatatlan kéz" nem képes minden piaci problémát helyrerakni - vagy ha képes rá, akkor legtöbbször elviselhetetlen gazdasági, társadalmi, szociális és környezeti következményekkel, munkahelyek százezreinek megszűnésével.
A környezetszennyezés, az üvegházhatású gázok kibocsátása is hasonló rendszerszintű kockázat, melyet csak állami szabályozással lehet csökkenteni. Ki kell mondani: a fejlett országok még csökkenő GDP mellett is hihetetlen mértékben terhelik a környezetet életszínvonalukkal, s ez egyéni szinten mind a cégeknek, mind pedig a polgároknak érdekük, azaz egyéni szinten a környezeti terhelés racionális. Az igények pedig a Földön élő emberek számával együtt, folyamatosan nőnek. Ahhoz, hogy 9 milliárd ember élhessen a legfejlettebb nemzetek színvonalán, 2050-ig tizenötször, az évszázad végéig, pedig ötvenszer nagyobb gazdaságra lenne szükség. Nyilvánvaló, hogy ennek terhét az ezzel járó kibocsátást nem bírna el a bolygó. Így világszinten csak a fogyasztás- és a kibocsátáscsökkentésében, valamint a megtermelt javak igazságosabb elosztásában gondolkodhatunk - már ha el akarjuk kerülni, hogy unokáink levegő után kapkodjanak és vízért, élelemért háborúzzanak.
Eddig nem sikerült igazán hatékony lépéseket tenni a klímavédelem terén, annak ellenére, hogy a kyotói egyezményhez már 183 ország csatlakozott. Az Európai Unió például azt vállalta, hogy 8 százalékkal csökkenti a kibocsátását 2012-ig, várhatóan azonban - hatékony eszközök hiányában - ezt a szerény célt sem sikerül majd elérni. Az Európai Unióban a csökkenés nagy része az újonnan csatlakozott országok rendszerváltáskori gazdasági összeomlásának "köszönhető", a régi tagországok kibocsátása viszont alig csökkent, ráadásul az elmúlt időszakban az utóbbi években csatlakozott tagok kibocsátása is növekedésnek indult. Közben a fejlődő országok kibocsátása 40 százalékkal növekedett.
Mit tehetünk mi, magyarok, a gazdaságért, a klímáért?
Magyarország számos javaslatot tett az elmúlt időszakban a gazdasági rendszer újraszabályozására. Bizonyos javaslatainkat egyedül nem tudjuk megvalósítani, mint például az előző magyar kormány azon felvetését sem, hogy jöjjön létre egy közös, európai pénzpiaci felügyelet. A javaslatot kezdetben idegenkedés fogadta, ám most már egyre többen mondják: tényleg európai szintű szabályozásra van szükség. Itt az alkalom: újra kell gondolni az európai politikát, meg kell határozni a minden tagállamra kiterjedő pénzügyi, szociális és munkaügyi szabályokat, újra kell fogalmazni az Európa Központi Bank szerepét. Ezen európai szintű célokhoz - ha nem is minden részletkérdésben -, de partnerekre találhatunk akár nagyobb tagállamokban is. Magyarországnak aktív szereplőként kell fellépnie, mert a világ és Európa mindenképpen változik, és ha sikerül elképzeléseinkhez partnereket találni, akkor lehet rá befolyásunk, hogy a változás az európai polgárok, köztük a magyarok számára is kedvező legyen.
Magyarország lépéseket tett a klímavédelem terén is, sok esetben egyenesen példát mutatva Európának. Bebizonyítottuk, hogy a klímavédelmet valóban konszenzusos üggyé lehet tenni. A Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács ötpárti konszenzussal kezdeményezte egy éghajlatvédelmi kerettörvény kidolgozását. Az ezzel kapcsolatos országgyűlési határozattervezet éppen a jövő héten kerül a Ház elé. A kerettörvény várhatóan rögzíti majd a legfontosabb hazai célokat és teendőket, az üvegházhatású gázok kibocsátáscsökkentésének mértékét és felső határértékeit, a nem megújuló energiahordozók hazai felhasználásának jelenlegi és távlati korlátozását, a megújuló energiaforrások használatának bővítési lehetőségeit, valamint a fenti célokhoz rendelt hatékony eszközrendszert. Ezzel Európában Anglia után másodikként teszünk komoly lépések nemzeti szinten a klimavédelem érdekében.
Európának és a világnak is a magyarhoz hasonló klímavédelmi konszenzusra van szüksége, mert hiába a hangzatos célok, ha nem kerülnek mellé eszközök. A megegyezésre a gazdasági válság adja a legjobb alkalmat. A klímaügy ugyanis olyan, mint a válságkezelés, nemcsak az okokat, hanem a megoldásokat tekintve is: csak a problémák egy részét lehet nemzeti szinten kezelni, más részét viszont lehetetlen. Magyarország nem építhet üvegfalat maga köré, hogy a szennyezés, a káros gázok megálljanak a határon. Energiafüggőségünket sem tudjuk egyoldalúan felszámolni, ehhez európai partnerekre, közös politikára és közös pénzügyi felelősségre van szükség.
Miért sürgető a közös fellépés? Mert mind a klímavédelemre, mind a szociális rendszerhez és a munkaügyhöz kötődő szabályokra igaz, hogy hiába hoz egy ország progresszív szabályokat, ha mások nem követik, még rosszul is járhat. Egy fecske nem csinál nyarat, a bátor kezdeményező viszont versenyhátrányba kerül a többiekhez képest. Nem elegendő tehát az egyes országok egyedi erőfeszítése. Amíg egyetlen EU-tagállamban is ki lehet bújni a klímavédelmi, a munkaügyi, a pénzpiaci szabályozások alól, addig azok az európai vállalatok és magánszemélyek, akik ezt megtehetik, meg is fogják tenni (arról pedig ne is beszéljünk, hogy az Európai Unión kívül mi történik...).
Az alkalom most megfelelő, hogy közösen, európai szinten érdemi lépéseket tegyünk. Azokat a politikai ágazatokat, melyekben az egyes tagállamok nem tudnak hatékonyan lépni, közösségi szintre kell emelni.
Közös szabályozással, közös pénzügyi ösztönzéssel mederbe kell terelni a fogyasztást, és a javakat azokhoz is el kell juttatni, akik eddig nem részesültek igazán a gazdasági növekedés előnyeiből. Ezen felül olyan szabályokra, olyan adórendszerre van szükség, mely jutalmazza és kompenzálja azokat a szereplőket, melyek a klímavédelem ügyét szem előtt tartják. Közös eszközökkel kell csökkenteni azoknak a vállalatoknak, vállalkozásoknak a versenyhátrányát, amelyek többet költenek piaci ellenfeleiknél a munkavállalók hosszú távú megtartására, jólétére, munkahelyi védelmére, környezetbarát technológiákra. Európa-szerte növelni kell és a környezetbarát technológiák felé kell fordítani a K+F forrásokat. Már csak azért is, mert a környezeti innováció munkahelyek ezreit hozhatja létre. Ugyancsak közös feladat a munkahelyek többségét adó kis- és középvállalati szféra helyzetének és versenyképességének a javítása, mert a piac ezt a munkát természetszerűleg nem tudja elvégezni.
Mindez nem jobb- vagy baloldali feladat. Mára már az európai, amerikai konzervatívok és liberálisok is megértették, hogy a piacgazdaságnak akkor van jövője, ha a fejetlenséget, sokak szegénységét és kevesek gazdagságát felváltja egy, a szereplők többsége által elfogadott, a környezeti szempontokat figyelembe vevő rend. A méltányos verseny és igazságos elosztás rendje, amellyel hosszú távon mindenki jól jár. Ez az ökoszociális piacgazdaság modellje.
Rendet, méltányosságot azonban csak akkor teremthetünk, ha megvannak ehhez a közös eszközeink. Erős Európára, önálló, a polgárok érdekeit szem előtt tartó európai intézményekre van szükség. Ezért fontos a lisszaboni szerződés mielőbbi hatályba lépése. Hogy milyen lesz Európa, hogy fenntartható, szociálisan érzékeny világ születik-e a válság romjain, vagy ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, most dől el. Olyan Európát akarunk, amely megelégszik a laza piaci koordinációval, vagy olyat, mely világosan elkötelezi magát a felelős cselekvés, az emberek érdekeinek a képviselete, a szociális biztonság megteremtése és a klímavédelem elősegítése mellett? Ez a kérdés. A válasz pedig csak rajtunk múlik.
Ez már nem pártpolitika, több annál: közpolitika!
