Dehogy jobb! Gönczi Zsolt egész élete annak bizonyítéka, hogy mozgásképtelenül is lehet teljes életet élni. Sohasem tudott járni, akár nővére, ő is örökletes és folyamatosan romló izomsorvadásban szenvedett. Mikor három éve először találkoztunk, már csak egyik alkarját és az ujjait tudta mozgatni. Ráadásul Zsolt súlyos cukorbeteg volt. Rengeteg inzulinra, napi 120 egységre szorult, mert nagyfokú elhízása és a teljes mozgáshiány súlyosbította a kórt.

Eredetileg azért kerestem meg, és írtam róla a Medical Tribune orvosi lapba, mert kíváncsi voltam, hogyan képes egy ennyire hátrányos helyzetben lévő ember lediplomázni, sportversenyeket nyerni. Már akkor lenyűgözött hihetetlen életszeretetével, bölcs, fanyar humorával, rengeteg eszével.

Pedig:

"Kilencéves koromtól a szellemi és halmozottan fogyatékosak tokaji otthonában éltem, 15 éves koromig nem részesültem semmilyen oktatásban. Én voltam az egyetlen épeszű, messze kilógtam a sorból. Ezt a nővérek is érezték, akik, ha nem is vettek emberszámba, hordták be a könyveket, főleg a Delfin-sorozatot meg a sárga krimiket. Egész nap olvastam. Nem állítom, hogy rosszul bántak velem, csak erősen szabályozott volt az életem. Most pisilés-kakilás, most alvás. Pihenő kettő-négy óra között, akkor csöndben kell feküdni. Apu havonta egyszer eljött, és elvitt a 120 méterre lévő könyvesboltig. Ennyi mozgás jutott nekem.

Tizenöt éves koromra a nővérem elintézte, hogy én is felkerüljek mellé, a Marcira. Ha ő nincs mellettem, a változást nem tudtam volna lelkileg feldolgozni. Addig "akarat nélkül" éltem, és most én mondhattam meg a nővérnek, hogy mit akarok. Akarhattam. Rémisztő volt, ezt nem lehet egy egészségesnek elmagyarázni. Mintha egy atomerőmű vezérlőpultja elé állítottak volna azzal, hogy döntsem el, melyik gombot nyomjam meg."

És Zsolt akart: rohanvást, négy év alatt elvégezte az általánost, a Rákóczi gimnáziumból kijáró tanárok segítségével leérettségizett, majd lediplomázott a Számalkon, elsőként a Mozgássérültek Intézetéből. Rajzprogramokat készített, távdolgozott a Hi-fi Magazinnak.

Mikor végre elektromos széket kapott, fizikailag is kinyílt számára a világ. Kijárt a Fény utcai piacra, beült barátaival a kevés "mozgássérült-barát" kávézó valamelyikébe. Eljárt koncertekre, élőben hallgatta Tina Turnert és Dire Straitet a Népstadionban. Imádta a hokit. Egyébként is sportember volt: rengeteg kupát nyert a legsúlyosabb fogyatékosoknak kitalált Boccia nevű labdajátékban, még Portugáliába és Brazíliába is eljutott.

De az az igazi csoda, hogy legalább annyit adott, mint kapott. Híre ment a komputertudásának. Nemcsak a "Marci" számítógépes rendszerének kialakításában vett részt, de segített mindenkin, aki hozzá fordult. Beállított gépeket, másolt CD-t, DVD-t, elment másokkal digitális műszereket vásárolni. Volt, hogy éjjel törtek rá a barátai, akik kiemelték az ágyából (sem mozogni, sem enni, tisztálkodni nem bírt egyedül), és a monitor elé ültették. Ő meg fél óra alatt boldogan megoldotta azt a problémájukat, amelyen napokig törték a fejüket.

Kitanulta a cukorbetegségét, és kitanította súlyosan diabéteszes barátját is, mit egyen, hogyan kezelje magát. "Ha gyerekkoromban tizedennyit tudtam volna a cukorbetegségről, a mamám még ma is élne" mondta egyszer keserűen. Kilencéves volt, amikor 42 éves anyja belehalt fel nem ismert betegségébe. Zöldséges barátnőjének, Évának gyermeknevelési kérdésekben adott okos tanácsokat, és elvitte a tízéves fiát moziba. Bevásárolt a társainak, elhozta a gyógyszert a patikából, virágot vitt a névnapokra - sok barátja volt. Kevéske nyugdíjából, keresetéből támogatta egészséges, de munkanélküli testvérét.

A temetésén, Zemplénagárdon a fél falu kint volt. Külön autóval mentek a Fény utcai zöldségesek is - 315 kilométerre. A Marciról három kisbusz vitte a barátait, és ők a szertartás végén gyertyákat és mécseseket gyújtottak a virágokkal borított sír körül. Így szokták búcsúztatni a "marcisokat".

- Néha megnézem a skype-on meg az iwiwen a fényképét. Hiányzik - mondja Éva, és befordul a zöldséges pult mögé.